Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

P/nap, krumpliszedésért 50 kg krumpli, részes aratásért 35-40 kg gabona, tüskeirtásért pedig ugyancsak 1,5 P járt.

46 A község szintén alkalmazott napszámosokat, ők dolgoztak a szeszfőzdében, amely a Fürdő utcában működött. Tulajdonképpen a község volt a tulajdonos, a tényleges működtető pedig egy bérlő, a főzőmester (Bene Sándor, majd Kovács Imre, Söptei Géza). O alkalmazott 2-3 fő napszámost, akiknek fizetsége készpénz és pálinkajárandóság volt. A főzetők pedig a fán kívül a munkások számára bort is kötelesek voltak adni. A község alkalmazta az elöljáróság választása alapján, rendszeres havi juttatásért a kisbírót, esetenként kettőt-hármat is, akik kézbesítettek, a település néhány központi helyén doboltak, amikor is a közösséget érintő eseményeket, feladatokat tették közhírré, de ők ellenőrizték a borbélyüzletekben a fertőtlenítőszer meglétét is. Községi alkalmazottak voltak a pásztorok (tehenes, kanász), akiknek viszont az egész esztendőre fizették - általában részletekben - a bérüket, amit az állatok száma után a gazdáktól kaptak. Ez pénzből és természetbeni juttatásból: gabonából (bűza), szemestakarmányból (kukorica), tejhaszonból, hűsfélékből, borból állt. Külön díjazás járt a fedeztetésért, szoptatásért és a malacok szoktatásáért, amelyekért naturáliákban (szalonna, kolbász, bor stb.) fizettek. Feladatuk volt a kijáró állatok (tehén, disznó) őrzése, gondozása s az apaállatok gondozása. A kijáró állatok Szent György-naptól Szent Mihály-napig jártak a legelőre. Naponta hajtották őket ki, korán reggel a pásztorház mögötti állásról indulva, este pedig ismét haza. Napközben egyszer pihentek velük csak, délidőben. Általában a Nagy-mezőn vagy Belső-erdőn legeltettek. Itt a Dobogó-hídnál volt egy nagy tölgyfa és kút, ahol megitattak és deleltek. Ebéd után tovább legeltettek, egészen az aszófői határszélig menve. Delelőhely volt még a Siskeforrásnál és a Kéki-forrásnál. Mindkét helyen lehetett itatni, s az erdőszéli fák árnyékában, a nagy melegben keveset húsölni. Ezek a pásztorok karácsony este mindig felkeresték azokat a gazdaházakat, ahonnan kijáró állatok kerültek ki, és jókívánságokkal köszöntötték a háziakat. Ezért szalonnát, kolbászt, hurkát és bort kaptak. Jöttüket zajkeltéssel (ostordurrogtatás, tülkölés) jelezték, az ekkor kapott adományok valójában bérkiegészítők voltak. A II. világháború után, mivel a kecskék száma megnövekedett (40 db-ra!), külön kecskepásztort is alkalmaztak. Ugyancsak községi alkalmazott volt a mezőőr vagy csősz, aki a határ rendjét, biztonságát vigyázta. Az erdők felügyeletét pedig a közbirtokosság az erdészre bízta. Aki valamilyen oknál fogva nem jutott napszámhoz, s községi alkalmazásba sem került, örült, ha állami bérmunkát vállalhatott biztos havi összegért. Ilyen munka volt az útkaparóké, akiket az Útbiztosság foglalkoztatott. Feladatuk volt a közterületeken lévő árkok, utak mentének rendben tartása. Az utakon lévő gödröket már az Útbiztosság töltötte ki a helyi murvabányából származó murvával. Ilyen állami alkalmazottak voltak a postai levélkézbesítők és a vasúti munkások is. A faluközösség munkamegosztásában sajátos munkakapcsolatot jelentett a ledolgozásos munka. Ez nagy múltra visszatekintő munkaforma volt. A feudalizmusban már alkalmazták. Legszélesebb körűen a XVIII. században terjedt el, különösen a dunántúli uradalmakban.

47 Ez sajátosan kelet-európai jelenség volt, amely a paraszti társadalmon belül, annak különböző szintjein élők között ugyancsak kialakult.

48 A megszorult ember a sűlyosabb feltételeket is szívesen vállalta, hogy könnyítsen helyzetén. Ilyen sűlyos helyzet volt a fogatnélküliség, mert bizonyos munkák állati igaerő nélkül aligha voltak elvégezhetők (szántás, fogasolás, boronálás, tűzifaszállítás). Különösen a tűzifa hazaszállítása volt általános gond ezekben a családokban. A nap-