Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

Seprésre, felmosásra, földes konyhák agyagos felkenésére, azaz kisebb takarításra naponta sort kerítettek, a lánygyermekekre bízva ezt. A szemetet naponta eltüzelték a tűzhelyben, nem dobtak ki semmit. Minden ősszel a Bocsárról vagy a két temető közötti területről, az agyagbányából annyi agyagot vittek haza ott, ahol földes lakóhelyiségek voltak, hogy egész esztendőre elegendő legyen. A konyha járószintjét ilyen helyeken naponta felkenték vizes agyagba mártott meszelővel. A földes szobát hetente egyszer kenték fel. Az ágy-, asztal- és széklábakat ilyenkor egy ruhával áttörölték, hogy ne maradjon rajtuk agyag. A köves konyhákat naponta felmosták, a padlós szobákat csak hetente, amikor a port is letörölték a bútorokról, képekről. A falakat évente két-három alkalommal meszelték. Kívülről általában egyszer. Meszelésre tavasszal, nyáron vagy ősszel került sor. Ilyenkor mindent elmozdítottak a helyéről, kivitték a szabadba, tollseprűvel leporolták, ruhával letörölték. A bútorokat brunolinnal (terpentines olaj) kenték át. Ahol döngölt agyagpadló volt, ott ilyenkor szénapolyvával, törekkel kevert vizes agyaggal felkenték (tapasztás), majd a rászórt agyagmorzsákat meszelővel elsimították. Ahol lyuk volt a járószinten, azt betömték. A padlós szobákat ilyenkor „beeresztették", azaz padlóviasszal és sárgítóval felkenték, majd felkefélték. Módos helyeken az állandóan nem használt szobákban valódi szőnyegeket terítettek a padlóra, míg szerényebb körülmények között csak rongyszőnyeget. A rongyot maguk vágták csíkokra és varrták össze, majd felgombolyítva takácshoz vitték megszövetni. Füreden Kozma takácshoz, majd Takács Kálmánhoz, később pedig Szentantalfara a nazarénus Dobosi Jusztihoz. Cséplés után minden esztendőben friss szalmát tömtek a szalmazsákokba is: „olyan jó volt új szalmazsákon feküdni" - emlékeztek vissza rá. A szalmát először mindig a sarkokba tömték egy bot segítségével, majd ezután töltötték meg az egész zsákot, elegyengették és visszatették az ágyakba. A tisztálkodás minden fajtájához nélkülözhetetlen volt a szappan, amelyet ugyancsak házilag állítottak elő. A szappan alapanyaga a disznóöléskor összegyűjtött értéktelenebb, étkezésre alkalmatlan zsiradék volt, amit lűgkővel főztek. A lúgkövet általában a veszprémi Birling Ernő drogéristától szerezték be. 5 kg zsiradékhoz 1 kg lúgkő kellett, amit 5 liter vízben felforraltak. E vegyületből forrás közben kicsapódott a szappan, amit a víz tetejéről rossz kanállal leszedtek és erre a célra használatos ládákba tettek. Ez a friss szappan négyujjnyi magas volt. Amikor megdermedt, dróttal négyzetes darabokra vágták és a padláson tárolták. A fazékban maradt szappanalját pedig mosogatásra használták. Szappanfőzés egyszer volt évente, ilyenkor az egész esztendei szükségletet elkészítették. Téli foglalatosság volt a varrás, ez a rendkívül fontos tevékenység. Ugyanis nemcsak a stoppolást, foltozást végezték el ilyenkor, hanem a család tagjainak és maguknak is megvarrták a szükséges ruhaféléket. Füreden a gazdacsaládok lányai valamennyien megtanultak varrni. Téli időszakban szervezték a varrótanfolyamot, ahol a szabás és varrás műveletét elsajátíthatták Kalmár Jolánnál, Bertók Mariskánál vagy másoknál. Varrni nemcsak a jómódú vagy közepes birtokkal rendelkező gazdák lányai tanultak meg, hanem a szegények is, sőt az igényes napszámoscsaládok lánygyermekei ugyancsak. Sokuknak közülük később ez a tudás jelentette a megélhetést. Ismerünk olyan adatokat, hogy a családban minden leánygyermeknek vettek varrógépet, amelyen a fehérneműtől a felsőruháig mindent megvarrtak önmaguk és a család számára.