Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

VII. Életmód, hagyományos népi kultúra Füreden (S. Lackovits Emőke)

A krumplit kapával forgatták ki a földből. Ahol kevés termett, ott elvégezték a családtagok, ahol több, ott napszámosokat fogadtak. A kiszedett krumplit még a földön szétválogatták. A nagy, „az örege" étkezésre maradt, ez volt az „evőkrumpli". Másik részét vetésre tették félre, ez volt a „rakókrumpli". Az aprószemű az állatoknak maradt. A hibás és vágott szemeket azonnal elhasználták, folyamatosan főzték az állatoknak. A szétválogatott krumplit fűzfavékákba rakták, majd zsákokba öntötték, így szállították a tárolóhelyre. A tehetősebb gazdaságokban a vetőkrumplit a gabonáspincében, félfenekű hordókban tárolták. (Ezek a pincék általában borospincék voltak, egykori szőlőterületeken álltak, de a szőlőművelés felhagyásával gabonáspinceként használták őket, mint pl. Bertókék.) Az étkezésre szolgáló krumplit a ház telkén lévő verembe vagy a pincébe tették. Ugyanide került az állatoknak szánt mennyiség is. A krumpli behordása és elrakása a férfimunkák közé tartozott általában. Tavasszal, amikor már nagyon kicsírázott a krumpli, leszedték a csírát, „lecsimázták". Ezt a munkát a gyermekekkel végeztették el, mégpedig a szabadban, a trágyadomb mellett, ahová vödrökben hordták ki a krumplit. Kukorica csak kevés termett, leszedésével gyorsan végeztek. Otthon, lámpafénynél fosztották, többnyire a fiatalok: a családból és a szomszédságból. Jó szórakozást jelentett ez a munka, így egyszerre volt társasmunka és társas szórakozás. A kukoricát ugyancsak válogatták. A szép hosszű csövűt, nagyszeműt a fosztásnál fogva befonták s egy állványra helyezték. Ezt a műveletet többnyire a család idős férfitagja végezte el. Ebből, az így eltett kukoricából került ki a vctnivaló. A kukoricafüzéreket fából készült állványon tartották. A leszedett kukorica többségét góréban, vagy ha csak kevés volt, a padláson tárolták. A morzsolást télen elvégezték az öreg családtagok és a gyermekek. Előfordult, hogy tavaszra hagyták a lemorzsolást, mert így jól kiszáradtak a csövek. A morzsolást vasból készült, egyik oldalán fogazott morzsolóval végezték. Kézzel hajtott kukoricamorzsolója csak olyannak volt, aki számottevő kukoricaterméssel rendelkezett. Ilyen gazda Füreden alig akadt. Az 1950-es évek hőszolgáltatási terheit is úgy tudták csak teljesíteni, ha Somogyból, a Mezőföldről vagy ennek széléről, Balatonfőkajárról beszerezték a szükséges kukoricamennyiséget. A kukoricatusát morzsolás után eltüzelték, de a kisgyermekek építőjátéknak is felhasználták: hidast, ólat, pajtát, kerítést csináltak belőlük, egymásra rakva őket. Akinek a gazdasága jól felszerelt volt, kukoricadarálóval is rendelkezett, s a terménydarálást megoldotta otthon. Mások viszont a malomban daráltatták le a kukoricájukat. A kukoricaszár sem maradt a földön, november körül levágták, takarmányozásra felhasználták. Szárban hagyva, zárt helyen tárolták, csak annyit vágtak mindig fel, amennyit elhasználtak. Felvágva ugyanis befülledt a szár, ily módon csak silózni lehetett. A kukorica után felszántották a földet, s bele búzát vetettek. A takarmányrépát a nők által elvégzett tetejezés után az udvaron, fődbe ásott és búzaszalmával kibélelt veremben tárolták. Szalmát tettek rá, majd földdel befödték, „felkupcolták". Fent hagytak egy szellőzőnyílást, hogy a termény levegőzzön. Mindig csak annyit vettek elő belőle, amennyit felhasználtak. Valamennyi nedvesség is bekerült a verembe, ami megakadályozta a takarmány kiszáradását. A verem teljes szétbontására csak tavasszal került sor. A learatott gabona után következett a tarlóhántás, majd ezt követően a keverószáirfás, uiélyszántás, végül pedig a vetés alá szántás. Ezután csak fogasoltak és boronáltak.