Tanulmányok Veszprém megye múltjából - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 3. (Veszprém, 1984)

Németh István: Az Ajkai Üveggyár alapításának története Neumann Bernáttól a Kossuch cégig

képest változik létszámuk is 9—12 fő között. így egy műhelyben van: ,,egy főnök, a munkás, egy első és másodrendű fúvó, egy idomító, két anyagszedő, azután több segéd és pedig: nagy, középső és kis segéd." Köztük a munka úgy van felosztva, hogy mindenkit felelőssé tehessenek az általa végzett munkáért. A kézről kézre járó munkadarab útját a talpas poharak készítésével illusztrálja: ,,Az anyagszedő vesz az üstből pipájára annyi ömlesztéket, a mennyi a pohár öblös részének előállításához megkívántatik; átadja azt az idomítónak, ki megadja neki a kívánt alakot, s tovább adja az egyik fúvónak, hogy az lábat csináljon reá, ez — a nélkül, hogy helyét elhagyná — ráilleszti a lábat, melyhez az anyagot egy szedő vagy egy segéd szolgáltatja. A láb meglévén, egy másik fúvó kezébe jut az üveg, kinek feladata talpat készíteni reá; az anyagot ennek is egy szedő vagy segéd hozza, úgy hogy neki sem kell megmozdulni helyéről."

214 A leírásból világosan kiderül, hogy az 1870-es években még külföldön sem dolgoztak golyófúvóval (köbl, banka stb.), azt az anyagszedő helyettesítette. A talpas pohárnak azonban a leírt tárgy csak részben felel meg, mivel ilyent ,,láb" nélkül is készítettek, így inkább a nyeles poharak kategóriájába tartozik, amit a 20. század magyar üvegipara kehely néven ismer. A leírt munkafolyamatok jórészt behelyettesíthetők a mai gyakorlattal is, ha egy mai kelyhes-brigád és a korábbi ,,család" munkáját hasonlítjuk össze. Az első anyagszedő tekinthető a mai golyófúvónak, aki — mint tanonc — a tárgy alapját képező műveletet végzi. Az idomító pedig a befúvó segéd, aki maga szedi az anyagot az inas által készített golyóra. Az így kiszedett anyagnak megadja a kívánt alakot, mielőtt a formába fújná, ahol alakját elnyeri. Ezután maga szed anyagot a fazékból, amit a pohár csücskére csavar a munkalyuknál, majd átadja a szárhúzónak, vagyis a lábkészítőnek, aki munkáját egy padon ülve végzi. Tőle a talpkészítőhöz kerül a pohár, akinek ma is — Ajkán 1956 óta — a talpkezdő fiú viszi a talphoz szükséges anyagot. Korábban azonban mind a szárhúzó, mind a talpkészítő maga szedte ki a fazékból a szükséges üveganyagot, a segéd pedig csak befújta a kehely testét. A szárhúzó és a talpkészítő tehát ma sem hagyja el a helyét. A kehelykészítők két-két, a zöldüvegesek egyszarvú padot használtak. Görög azonban ábrákon is bemutatja a munkahelyet és a munkafolyamatokat, ami az óriási különbségeket érzékelteti. Amíg azonban a talp elkészültével a mai fúvó számára a munka befejeződött, addig az a 19. században még csak a felénél tartott, illetve az alábbi módon folytatódott: ,,A láb és talp odaillesztése után, fogantyút tapasztanak az üveg talpához, hogy ennek segítségével kezelhető legyen, a pipát pedig leválasztják. Az így elkészült üveget már most megmelegíti a segéd a munkalyuknál, úgy hogy felső öblös része meglá-