Tanulmányok Veszprém megye múltjából - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 3. (Veszprém, 1984)

Németh István: Az Ajkai Üveggyár alapításának története Neumann Bernáttól a Kossuch cégig

többségben is voltak az osztrák származásúak. Fölényüket jelzi az is, hogy a német nyelvet minden üvegfúvó beszélte, amire a monográfus megfigyelése szerint büszkék is voltak. Bizonyos fokú német nyelvtudást a magyar szakmunkások is elsajátítottak, rá is kényszerültek erre, mivel a heti hutai előirányzatot még az 1930-as évek elején is német nyelven írta a hutamester Ajkán. A környék lakóival való lassú asszimiláció oka abban keresendő, hogy az üveghuták többsége nemzetiségek lakta területen volt. Erre nemcsak a Felvidék a példa, hanem a Veszprém megyei huták is, ahol az üvegcsinálók a már korábban betelepült nemzetiségekkel közös nyelvet beszéltek. Ugyanakkor Németbánya, Csehbánya, Lókút-óbánya, Ürkút-bánya stb. keletkezésében éppen az üveghuták játszottak döntő szerepet. Sokáig megőrizték hagyományaikat és nyelvüket más településeken is. Ezt nyilván elősegítette az is, hogy az elvándorolt, elhalt vagy elszökött munkást mindig külföldivel pótolták, ami a folyamatosságot biztosította. Az anyanyelvet a családok őrizték meg a leghitelesebben, ezért származásuk ebből inkább megállapítható, mint az ország neve után, ahonnan Magyarországra vagy éppen Ajkára érkeztek. Sajátos példa erre az 1975-ben elhunyt Dokonál (Dévai) Vencel, aki 1884-ben cseh szülőktől a horvátországi Ivanopoljén (Daruvár) született, majd a csehországi Tanvald közvetítésével, hat üveggyár bejárása után, 1903-ban telepedett le Ajkán. Jellemző, hogy bár élete nagy részét Magyarországon élte le, törte a magyar nyelvet, a németet jól, a szlovák nyelvet viszont tökéletesen beszélte 90 éves korában is. À vándorlás főleg a munkások gyermekeinek jelentett gondot, mivel nekik az illető ország nyelvén kellett tanulniok az iskolában. Mire azonban elsajátította volna a nyelvet, a vándorlás esetleg a huta megszűnése miatt folytatódott. Ez pedig új nyelv elsajátítását követelte meg a gyermektől is. Kevesebb gondot okozott ez a szülőknek, mivel a mesterségben használt sajátos nyelvet: a németet amúgy is értették. A kutatást nehezíti, hogy a munkaképessé vált gyermek — de a szülő is — a huta nevét jelöli meg származásként, ami kétessé teszi azt a forrást is, amit egyébként az anyakönyvek nyújtanak. Az erdei telepeken nem volt pap, így az egyházi szolgáltatásokat a telephez legközelebb fekvő lakott helyről kapták, ahova a telep egyházilag tartozott. Gyakori azonban, hogy születési helyként a huta nevét írták be az anyakönyvbe, sokszor olyanét, amely időközben megszűnt, nem a helységét, ahol a szertartás történt. A következő munkahelyen ismét egy huta nevét találjuk születési, esetleg esketési helyként beírva. A helységnévtárak azonban csak a községek tartozékaként jelezték a hutatelepeket, de csak azokat, melyek az időközönkénti felmérések idején egyáltalán léteztek, így a