Tanulmányok Veszprém megye múltjából - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 3. (Veszprém, 1984)

Németh István: Az Ajkai Üveggyár alapításának története Neumann Bernáttól a Kossuch cégig

Korábban, a fizetések kapcsán merült fel a tanonc vagy inas fogalmának problémája, mindenekelőtt hutai viszonylatban. Az ipartörvény rendelkezéseinek szigorú betartása esetén ugyanis — a többségében régi technikával dolgozó üveghuták miatt — az üvegipar jórészt megbénult volna. Hogy ezt megérthessük, egyszerre kell néznünk a kérdést a gyáros és a munkás szemével. A gyárost képviselő hatóság ugyanis az ipar fenntartása és fejlesztése szempontjából vizsgálja a kérdést, mint a lakosság ellátásához szükséges tevékenységet. A sokgyermekes üvegfúvónak viszont kevés a saját keresete a család eltartásához, ezért gyermekeit kénytelen dolgoztatni. Mivel azonban a patriarkális hagyományok szerint a műhelyt a mester szervezi és fizeti — nem a gyáros vagy bérlő —, kétszeresen nyer a gyáros, mivel a törvényt nem ö, hanem a mester szegi meg. Egyidejűleg megoldódik azonban az inas- vagy tanonckérdés is a statisztika javára, amiről már korábban szó esett. A képesítéshez nem kötött üvegfúvó szakma pedig bő lehetőséget kínált a gyárosoknak arra, hogy az írásbeli szerződéskötés kötelezettségét magukról elhárítsák még a csiszolóban is, ahogy ez az ajkai üveggyárban is történt az iparfelügyelő idézett jelentése szerint. Amíg azonban a hutákban a helyzet változatlan maradt, a hutáktól különvált csiszoló műintézetekben szigorú és szabályszerű tanoncképzéssel biztosították az utánpótlást, a munkaerőt, a képzés pedig írásos szerződés alapján történt. Ehhez szükséges volt azonban az elemi népiskola legalább négy osztályának elvégzése. Neumann gyárában viszont csak köszörűsöket említ a soproni kamara, amely szintén nem követelt képesítést, ami megmagyarázza az írásbeli szerződéskötések elhagyását. Jágócsi viszont a szemének hitt, ami azt jelenti, hogy a köszörűsök mellett csiszolók is dolgoztak a gyárban, de szerződés nélküli tanoncokkal. Egészen más volt a helyzet az üveghutában, ahol a gyáros csak a mesterrel állt elszámolási viszonyban. Ezért csak felemás megoldások születhettek — a mester és a gyáros érdekeinek figyelembevételével — a tanoncok rovására. A kérdés megoldását célozta az 1884. évi ipartörvény 115. §-a, amikor szorgalmazta az 1868. évi népoktatási törvény végrehajtását az ipari üzemekben is. Az említett cikkely szerint ugyanis tilos volt a gyárakban a 10 éven aluli gyermekek alkalmazása, míg a 10 évet meghaladott, de a 12 évet még el nem érteket csak iparhatósági engedéllyel foglalkoztathatták, amiről már korábban szó esett, mint olyan lehetőségről, ami tág teret adott a visszaélésekre. Kimondta azonban a törvény, hogy: „Az engedély csak akkor adandó meg, ha vagy az iskola rendes látogatása a gyárban való alkalmazással megegyeztethetőnek mutatkozik, vagy a gyáros részéről külön iskolák felállítása által a gyerme-