Mayer László (szerk.): Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2016/1 (Szombathely, 2016)
Papp Júlia: Dokumentumok a Rumy család kettő serlegének történetéhez. 1. rész
lyamatos dezinformálástól és szükség esetén a maffiamódszerektől - verőemberekkel való fenyegetés - sem viszszariadó vevőjelölt leveleiben gyakran hivatkozik a rendőrséggel való kiváló kapcsolataira, nem tudjuk megítélni, hogy ennek mennyi volt a valóságalapja. A fennmaradt levelekből, vallomásokból mindenesetre úgy tűnik, hogy művelt, nyugati kapcsolatokkal rendelkező, a hazai múzeumi rendszer működését jól ismerő, az ötvösművészethez értő, tapasztalt kereskedő volt. A múzeum vezetése a serleg „elvesztésének” körülményeit is tartalmazó jegyzőkönyvet elküldte ugyan a budapesti Rendőr Főkapitányságra, arra vonatkozóan nem találunk adatot, hogy a serleg előkerült volna. A múzeum munkatársai Rábakovácsiban megtekintették az ikerserleg megmaradt darabját, amelyet az igazgató az Elnöki Tanács 1954. évi 13. sz. tvr. 2. §-a alapján a múzeumban helyeztetett el, majd a Művelődésügyi Minisztérium Múzeumi Osztálya által védetté nyilváníttatott. Az eljárásmód egyébként nem ebben a korszakban született: az 1922-ben, Klebelsberg Kunó (1875-1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter által létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsának feladatai közé tartozott azoknak a magántulajdonban lévő, kiemelkedő történeti, művészeti vagy régészeti értékkel bíró műkincseknek a kiviteli engedélyezése, amelyeket a múzeumok nyilvántartásba vettek: „Ezek esetében a kiviteli engedély indokolás nélkül megtagadható volt, s ekkor tárgyalás - vagy végső esetben kisajátítás - álján a tárgy közgyűjteménybe került.’’30 A serleg tulajdonosa 1970-ben azzal a kéréssel fordult a múzeumhoz, hogy vagy vásárolják meg az ötvöstárgyat, 30 Buzinkay, 2002.37. p. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények vagy engedélyezzék, hogy visszakaphassa. A műtárgy a Művelődésügyi Minisztérium határozatával - a védettség napjainkig is érvényes megtartásával - 1974-ben visszakerült a tulajdonoshoz. Bár az üggyel kapcsolatba került rábakovácsi plébános egyik, a tulajdonoshoz írt levelében Borovszky Samu kiadványára31 hivatkozva egyértelműen leírta, hogy az ikerserleg különbözik a külföldre került nagy serlegtől, s az ikerserleg megmaradt felének 1959. évi védettségi határozatában is pontos tárgyleírás szerepel, az ebben a leírásban olvasható „ún. rumi serleg” kifejezés később félreértésre adott okot. 1974- ben az Iparművészeti Múzeum munkatársa egy feljegyzésében - az 1884. évi országos ötvösműkiállítás említett katalógusára hivatkozva - hangsúlyozza, hogy a múzeumban letétbe helyezett serleg nem a valódi „Rumy-serleg”, amelynek hollétéről nem tud. 1974-ben a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztálya a múzeum kérésére új védettségi határozatot hozott, melyben az előző határozatban olvasható tárgyleírás szerepel, az „un. rumi serleg” kifejezés azonban már nem. A serleg értékesítésével kapcsolatos, az Iparművészeti Múzeum adattárában található levelezés jelentőségét növeli, hogy érzékletes betekintést nyújt az 1950-es évek nem intézményes hazai műkereskedelmébe, a jó szándékú, tapasztalatlan „amatőröket” és a gyakorlott „profikat” olykor véletlenszerűen összekapcsoló információs és közvetítői hálózat működésébe, amelynek története a levéltári adatok, írott források hiányában tudományo-2016/1 31 Balogh Gyula et al: Vasvármegye. Bp„ 1898. (továbbiakban: Balogh, 1898.) 19-21. p. (Magyarország vármegyéi és városai; 3.) 64
