Mayer László (szerk.): Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2015/2 (Szombathely, 2015)

Tóth Kálmán: „Azt adtam, amit adni tudok” – Születésnapi beszélgetés S. Pável Judittal múltról, múzeumról, közösségről

Nem tudom, hogy van-e még olyan ember rajtam kívül, aki még emlékszik a régi könyvtárra? Már biztos nem, nincs olyan. A régi könyvtár ott volt, ahol most a múzeum igazgatósági irodái vannak. Nagyon erős, kétszintes vasállványokon helyezték el a könyveket. A fölső szinten erős drótüveg volt, amin vígan lehetett járkálni. 1925-ben, születésem évében kezdte el apám a könyvtár rendezését (ez volt akkor a városi könyvtár). 3 évébe tellett, amíg úgy rendbe tudta szedni, hogy újra meg lehetett nyitni. Amikor már tudtam járni meg szaladgálni, nagyon szerettem vele eljönni a könyvtárba. Bizonyára így ivódott belém a könyvek megbecsülése és szeretete. Akkor ugyan még csak a lépcső érdekelt, és hogy hogyan lehet feljutni rajta a felső szintre, ahonnét remekül le lehetett látni a drótüvegen keresztül. Nagyon sok könyvet el lehetett a két szinten helyezni, előtte pedig az olvasószolgálat volt, ahol a bejövő olvasókat szolgálták ki. Ott is bővítettek a későbbi években, mert lett egy olvasóterem is visszafelé a folyosón. Erre nagyon jól emlékszem. A könyvtár elrendezése sokáig így volt, egészen addig, amíg át nem kellett a háború éveiben költöznie a mai megyeháza épületébe. Ott a levéltárra néző utcasoron a földszintre került a könyvtár.

Kamasz koromban pedig nagyon szívesen jöttem a múzeumba a színi előadásokra, az irodalmi előadásokra a nagyterembe, ahol volt egy nagy karzat. Ez a karzat még 1953-ban ott volt, de hogy mikor bontották le, már nem emlékszem. Azért tudom ilyen biztosan, hogy 1953-ban még meg volt, mert 1954-ben mentem férjhez és az előző évben még onnan néztem egy színi előadást.

Az alagsorban pedig tulajdonképpen nem volt számomra semmi más érdekesség, mint hogy ott volt a Szakonyiék lakása. Az oladi származású Szakonyi László14 nagyon értelmes, ügyes, jó eszű legény volt. Apám alkalmazta, hogy őrködjön és vigyázzon a múzeum épületére. Emlékszem az esküvőjére, mert oda is elvittek engem, igazi jó falusi lakodalom volt. Aztán a feleségével együtt beköltözhettek a múzeum épületébe, az alagsorba, itt születtek meg a gyermekeik. Laci tényleg úgy vigyázott erre az épületre a nehéz háborús években, mintha az övé lett volna a múzeum.

M. Kozár Mária: Pável Ágoston a Szombathelyi Állami Leánygimnáziumban tanított, majd a Faludi Ferenc reálgimnáziumban. Az volt a munkahelye, emellett volt a Könyvtár és a Néprajzi Tár őre, a múzeum igazgatója, a Vasi Szemlét pedig az otthonában szerkesztette. A fény kép a Pável család házában készült, balról Benkő Irént15 - édesanyádat -, Gazdag Erzsit,16 Károlyi Amyt17 és Weöres Sándort18 látjuk.

S. Pável Judit: Én fényképeztem, azért nem vagyok rajta.

M. Kozár Mária: Miután Weöres Sándor leveleit sajtó alá rendezted,10 megmutattad Gazdag Erzsinek, aki azt mondta: „Az alma nem esik messze a fájától. ”ao Mesélne nekünk egy kicsit az alma áfájáról - vagyis a családfájáról és a családi otthonról?

S. Pável Judit: A mai Szent László király u. 5 szám alatt található házban élek féijemmel, leányommal, vejemmel és négy unokámmal. A ház 1928-ban épült. Itt nőttem fel és itt öregedtem meg ebben a házban. Apám az a kala38