Mayer László (szerk.): Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2015/1 (Szombathely, 2015)
Pál Ferenc: Egy szombathelyi kispap, Szirmay József Nagy Háborús visszaemlékezése
I fel, s miután a [bécsúj]helyi* katonai akadémia9 végeztével hadnaggyá lettem, ambícióm arra sarkalt, hogy a legmagasabb katonai kiképzésben részesülhessek. A „Kriegsschule”-ba,10 a vezérkar kiváltságos főiskolájába pályáztam. Hadnagy- kori éveim ilyenképpen már lázas készületben, erőltetett tanulásban múltak. Letettem az előírt felvételi vizsgát és a hadsereg 400 pályázója közül 50-ed magammal reménydús Krigsschülerré lettem. Kitölt a háború. Az első hónapokat ezredem kötelékében küzdöttem végig, majd - tekintettel az elért vezérkari qualifikációra11 - szolgálattételre felettes lovashadosztály-parancsnokságomhoz osztattam be. A háború második évében, 1916-ban, önálló vezérkari osztály legfiatalabb tisztje lévén, a munka oroszlánrésze reám szakadt. Aki ismeri a vezérkari munkakör lényegét, azt a pihenést nem tűrő lázas munkásságot, mely ott folyik, azokat a szigorú követelményeket, melyeket ez a szolgálati ág az ember munkabírásával szemben támaszt, a fenntartás nélküli odaadást, a szinte aszkézisig menő kíméletlenséget az önön személy iránt, az tudja, hogy a vezérkari szolgálathoz vasidegzet kellett. S nekem meg volt ez a vasidegzetem. Bírtam a munkát és éjét nappá téve örömmel, lelkesedéssel végeztem azt ezer életveszély között. Mások már negyedik üdülő szabadságukat élvezték szeretteik körében, én a háború második évében dacára annak, hogy vőlegény voltam, s mennyasszonyom egyre hívott, nem akartam, addig a frontot elhagyni, míg a háborúnak vége nem szakad. Végre is felsőbb parancsra kénytelen voltam szabadságra menni. Az orosz és román fronton vezérkari minőségben töltött idő szolgálati követelményei rendkívülit nem tartalmaztak. Egész physikumomat igénybevevő nehéz szolgálat volt ez, a vezérkari tiszt ismert sorsa, anélkül azonban, hogy különösebb kiemelést érdemelne. Jött az utolsó két Isonzó-mentiVi csata pokla minden borzalmával, idegőrlő izgalmaival, emberfeletti munkakövetelményeivel. Ónálló dandárvezérkari tiszt voltam, de az egész gyalog hadosztály négy ezrede két kilométeres frontszakaszának minden gondja az én lelkiismeretemet nyomta. A szükséges szakközegekkel és munkaerőkkel ellátott hadosztály parancsnokság, mint a frontszakasz névleges vezetője, hátul hűsölt; a dandártábornokból, csekélységemből és 2 parancsőrtiszt- bőlm álló összekötő, s utánpótlási közegek és egyéb intézetek nélkül szűkölködő dandárparancsnokság a „Monte Santo”1* szomszéd hegykúpjának első arcvonalából vezette a 10. Isonzó-csatának15 2 hétig tartó második fázisát. Négy nap, négy éjjel étlen-szomjan-álmatlanul, a körülöttünk pusztító nehéz ágyútűz és aknák elől alig védve, egy sziklapárkány mögül intéztük a csata reánk eső frontszakaszának sorsát- közvetlenül első kézből, tűz, vér, halálhörgések közepette. A nap heve sziklát kovácsolt a karszt szikláiból, s mi lélegzeni sem tudtunk. Maszkáink már arcunkhoz tapadtak, mert négy nap- négy éjjel gyilkos gázfelhőktől körülvéve egy pillanatra sem vehettük le azokat. A 96 óra óta szakadatlanul pergő ágyútűzben négy ezred színe virága elpusztult. A 2000 m-es frontszakaszon 120 tisztből 15 000 emberből alig pár tiszt és 3-A00 emberünk maradt életben. Ótödnap hajnalán az arcvonalunkat pozdoijává zúzó olasz ágyútűz hirtelen kezd vándorolni hátra, mintegy gyilkos tüzfüggönyt vonva közénk és hátul készenlétben álló tartalékcsapataink közé. S a hátrafelé lépkedő tűzfal nyomán a Monte Santo szomszédos kúpjának ormáról, hol minden csatárunk elpusztult, ránk tör az olasz tömegek rohama. Óssz tartalékunk: 1 főhadnagy 32 lengyel-rutén bakával a sziklához lapulva, egy századnak siralmas maradványai. De van még két géppuskánk is. És a 32 rutén bakával, 67
