Mayer László (szerk.): Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2014/2 (Szombathely, 2014)
Sulyok Izabella: Keresztény érdekek védelmében? A gettósítás hatása a gettók részére kijelölt területen élő nem zsidó lakosság életére Vas vármegyében 1944-ben
hogy milyen szempontok szerint kell kijelölni a gettók helyét. Nem foglakozott a nem zsidó lakástulajdonosok, bérlők kényszerű költözéséből adódó esetleges költségek (bútorszállítás, szükséges felújítási munkálatok) megtérítésével sem. Nem tért ki arm sem, hogy milyen módon kell biztosítani azon nem zsidó kereskedők és iparosok munkavégzését, akiknek üzlethelyisége, illetve múhelve a gettó területén található. Vas vármegyében a helyi sajtó már az úgynevezett gettórendelet megjelenése előtt szorgalmazta a zsidók mihamarabbi elkülönítését az egyes településeken. A Dunántúli Néplap 1944. április 15-i számában követelte „a zsidóknak villanyárammal telített drótsövény mögé” helyezését.7 Az erősen propagandisztikus hangvételű cikk semmilyen konkrét javaslattal nem állt elő a megvalósítást illetően. Egy héttel később, április 22-én azonban már jóval reálisabb megközelítésben tárgyalták a gettósítás lehetőségét, illetve a kivitelezéssel járó várható nehézségeket. A cikk szerzője felhívta a figyelmet arra, hogy a megye mintegy 7300 zsidó lakójából több mint 1600 fő az egyes járások kisebb településein él. Okét az összeköltöztetés során a járási székhelyeken kellene elhelyezni, amely hatással lenne a járási székhelyek lakosságának életére is.8 A gettók felállítását Vas vármegye területén Tulok József alispán 1944. május 6-án rendelte el. Erre a napra értekezletet hívott össze, amelyen részt vett valamennyi járási főszolgabíró (a Muraszombati járás kivételével) és polgármester,9 valamint a rendőrség és a csendőrség képviselői. Itt határoztak arról, hogy az 1610/1944. M. E. sz. rendelet alapján a vármegye területén gettókat állítanak fel Jánosházán, Körmenden, Kőszegen, Sárváron, Szentgotthárdon, Szombathelyen és Vasváron. Az alispáni rendelet a gettóba költözés határidejét május 12-ben határozta meg.10 Az alispáni rendeletből kitűnik, hogy a gettókat elsősorban a járási székhelyeken kívánták felállítani. Ez alól kivételt a celldömölki járás képezett, ahol a járási székhely Celldömölk helyett a gettót Jánosházán kellett létrehozni. Az alispáni rendelet nem tért ki arra, hogy a gettókat az egyes településeken belül pontosan hol kell felállítani, le kell-e zárni, és ha igen, milyen módon. Ezt az egyes polgármestereknek, illetve járási főszolgabíróknak kellett meghatároznia, a helyű rendőrséggel, illetve csendőrséggel együttműködve. A megfelelő hely kiválasztása során két fő szempontot kellett szem előtt tartaniuk. Egyrészt a lehető legnagyobb mértékben össze kellett tömöríteni egy jól őrizhető helyen a zsidó lakosságot. másrészt a nem zsidó lakosságnak a lehető legkevesebb kellemetlenséget kellett okozni a végrehajtás során. A két, egymásnak némileg ellentmondó célkitűzés megvalósítása érdekében az egyes települések különböző megoldási módokat választottak. A helyű közigazgatás mozgásterét a gettók helyűnek kijelölése tekintetében alapvetően meghatározta a település lakosságának száma, a zsidók létszáma, összlakossághoz viszonyított aránya, valamint a település lakásszerkezete. A zsidókat korlátozó egyéb rendelkezések végrehajtásával ellentétben a gettók felállítása a gettó számára kijelölt területen élő lakosság jelentős részéből ellenérzéseket váltott ki, ugyanis a gettósítás nem csupán a zsidó lakosok számára jelentett kényelmetlenséget. Ebben a tekintetben a celldömölki járás esete külön figyelmet érdemel. A sajtóban megjelent indoklás szerint a celldömölki járás zsidó lakosságának a gettót azért állították fel Jánosházán, mert „a legnehezebb hely11
