Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/2 (Szombathely, 2008)

ADATTÁR - Tóth Endre: Római utak a Dunántúlon és a Tabula Peutingeriana

Az út innen délkelet felé fordul, de a kavicsos talajú Hegyháton a szétszántott kavicscsík sem figyelhető meg. Römer Flóris Keled környékéről jegyezte fel, hogy a római úttest használatban volt. Az út valószínűleg Balatonhídvégen keresztül haladt dél felé, majd a Somogvzsitván át délkeletre tartott Szigetvár és Pécs irányába.

Ahol a terepen ismerjük az utak irányát, feltűnő a célállomás felé vezető irányítás pontossága. A Savariától kelet felé haladó út a mai térképnek megfelelően Aquincum felé tart. Miután az út átkelt a Rábán, az északi ág is pontosan Arrabonáuak vette az irányt. Még a délkelet felé vezető, Sopianacba tartó út is, amelynek a nyomvonalát alig ismerjük, a Savariából Sopianaet összekötő légvonalon kelt át a Rábán. Ebből sejthető, hogy az útvonal kitűzését a terep gondos megismerése előzte meg. Ahol a domborzati viszonyok lehetővé tették - azaz sík területen - az utak vonalvezetése egyenes; sohasem hajlik ívben, hanem szögben törik. Ez mind a Borostyánkőéit, mind a Savaria és Arrabona közti iát esetében megfigyelhető. Tagolt domborzatú terepen lehetőség szerint kerülték az emelkedőket-lejtőket: a nyomvonal az azonos szintvonalat követi (a Duna-kanyart lerövidítő, a Pilis délnyugati szélén futó úton volt a leginkább megfigyelhető).

Az út menti szálláshelyekről, lóváltó állomásokról és hidakról ma még keveset tudunk. Mérföldkövek nagy számban a határ menti úton, alig néhány a többi főúton került elő.”7 A Borostyánkőéit mentén a terepviszonyoktól, fiiképpen a vízi átkelőhelyektől függően általában 15 km-es távolságban álltak. A fontosabb folyóátkelőket erődített őrhelyek védték. (így a Rába átkelőhelyét a Borostyánkőéit mellett, Katafán.)58 Útállomást Sorokpolánvtól délre tártunk fel: közvetlenül a Borostyánkőéit nyugati szélén épült fel (8. kép). Kőhíd maradványa Savadéiban került elő, ahol a nyugat felé vezető élt ln'dpil- lérének alapozását Perint-patak paliján megtalálták. Az Aquincumba vezető éiton a Rába hidat a mederbe leveli cölöpök tartották, amelyek közét bazaltkövekkel erősítették meg. A híd pilléreit a folyó medre ma is őrzi: a dendrokrono- lógiai vizsgálat a fák kivágáséit a 180-as évekre határozta meg (Giyneus András munkája). Hasonló szerkezetű lehetett a Savaria-Sopianae-i út Rába-hídja is.

Mi maradt meg a római utakból a középkorra? Az Árpád-kori határjárásokban - ha a töltés már nem volt felismerhető - a római utak elszántott ka- vicssáyja gyakran határmegjelöléssé vált. Néhol még az országutak felületén a kavicsot összekötő maiteres rögzítés is megfigyelhető volt, ami az oklevelek szóhasználatában szintén feltűnik (opus cementarium). A Duna menti li- mes-utat köves élt (via lapidosa) néven találjuk meg az oklevelekben. Mivel a római településhálózat gyökeresen különbözött a középkoritól, később a római utaknak csak ritkán, legfeljebb egyes szakaszait használták közlekedésre. A római főutak a városok közti közlekedést szolgálták; a vicusokat, a villagazdaságokat bekötőutak segítségével lehetett elérni. A római főutak a tartomány városait és a katonai és polgári központokat kötötték össze, a középkori utak pedig bármilyen települést. A római főutakat a természeti adottsá- gok és a katonai szempontok messzemenő figyelembevételével tervezték és építették meg, a középkori utak pedig spontán jöttek létre. A római bekötő40