Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/2 (Szombathely, 2008)

ADATTÁR - Pivár Tomšić Ella: Adalékok a szlovéniai reformátusok vallási szokásaihoz

val, söügetlenü teszik. Régi szokás szerint - karácsony, húsvét kitételével, amikor együtt imádkozik a család - az apa magában mondott imát. A gyerekek az édesanyjuktól, nagyanyuktól, testvéreiktől, női rokonoktól, ritkábban a férfiaktól, főleg a nagyapától tanultak imádkozni. Ahol imádkoznak, ott elsősorban magukért, gyermekeikért, szülőkért, rokonokért mondanak imát. Különböző történelmi időszakokban, például az 1. és 2. világháború idején, a fronton harcoló férjért, apáért, testvérért, vőlegényért, 1960 után a külföldön dolgozó hozzátartozókért. Meglepően sokan nyilatkozták, hogy az árvaság évtizedeiben a gyülekezet fennmaradásáért is Isten segedelmét kérték.

A megkérdezett gyerekek és fiatalok nagy része ma a hitoktatáskor tanulja meg az imákat, s csak kis százalékuk a családban. Bevallották, hogy amikor már nem hittankötelesek, mellőzik az imádkozást. A gyermekeiket nevelő fiatal, 25-40 év közötti szülők imádkozási kultúrája hiányos és 75-80% nem, vagy nagyon ritkán és csak a templomban imádkozik, a 40-60 évesek körében végzett felmérések szerint ez a korosztály 40%-a gyakrabban imádkozik, de nem rendszeresen. Vallási, hitéleti, zsoltáros könyveket ritkán vesznek a kezükbe, s amióta rendszeres a hitoktatás, a szülők megítélése szerint a gyerekek vallásismerete túlszárnyalja a felnőttekét. Ennek okát az 1947 és 1990 közötti időszakban kell keresni, amikor nem volt saját lelkészük. Az évi négyszeres missziós istápolás során - összességében 12-15 nap - a lelkészi törekvések ellenére sem tudták pótolni a rendszeres hitoktatást. A legalapvetőbb hitismeretet a szlovéniai református falvakban a hézagos vallásismerettel rendelkező szülők és laikusok tanították.

A két világháború közötti időszakban a vallási és erkölcsi kötelékek szorosabbak voltak. A családok szinte vasárnaponként látogatták az istentiszteletet, rendszeresen járultak az úrvacsorához.

A 2. világháború után a reformátusok közül csak az állami munkaviszonyba lévők kis hányada nyert felvételt a kommunista pártba, így a hovatartozási tudat fokozatos elvesztésére, a vallásgyakorlás elhagyása elsősorban az állandó lelkész hiányára, részben pedig a másik két történelmi egyház térítő tevékenységére és nem utolsó sorban a határ menti elszigeteltségre vezethető vissza.

EGYHÁZI TISZTSÉGVISELŐK: PRESBITEREK ÉS GONDNOK

„,1 presbitereknek megválasztott szeméig a közösség tiszteletének örvendhetett. Voltak családok, ahol apáiról fiúra szállít a tisztség, mert ezek nem csak kimondottan a vallátsi üggeket intézték, hanem viggáztalc a közerkölcsre. beleszólásuk volt a valláisi iskoláik igazgatásába, a tanítók megválasztá- sáiba. Szerdahelyen a mi családunk is ezek közé tartozott. Apáim utáni én vettem ált a presbiteri tisztséget.” - így nyilatkozott a 70-es éveit betöltő Vörös Albin, de ugyanezt elmondhatnák Balaic Sándor Domaföldén, Kakas Ernő Csekefán, Gáál Otto Ilodoson, Tóth Pál, Zsohár Jenő, Nemes Gyula, Dora Géza Szentlászlón és még sokan mások, akik hosszabb vágj' rövidebb ideig presbiterként szolgálták vagy szolgálják a gyülekezeteket.

19