Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2007. (Szombathely, 2007)

1. szám - KÖNYVESPOLC - Bagi Zoltán: Végh Ferenc: Birodalmak határán - a Balaton partján

da 50. évének betöltése után is aktív szolgálatban maradt. A királyi zsoldot húzó őrség létszámát meghaladóan úrbérmentesség fejében fegyveres szabadosok is szolgáltak Keszthelyen a 17. században. A Szerző rámutat, hogy a végvárváros részbirtokosai nem jobbágyaikat tették szabadossá, hanem a Balaton-felvidéken nagy számban élő szabad hajdúk letelepítésére törekedtek, akik a helyi szőlőgazdálkodásba kapcsolódtak be, ellátandó magukat. A keszthelyi portákon örökjogon osztozó családok még két, létszámában azonban elenyésző, katonatípust tartottak szolgálatukban a végvárvárosban: a kapuőröket és a szervitorokat. A keszthelyi mezővárosi társadalom többségét kitevő katonakommuna ellátatlansága miatt maga is nyitott volt a polgári életfonna felé, hiszen tagjai a település határában, sőt néha azon túl is szántókat, szőlősöket fogtak művelés alá, ipart űztek és kereskedtek, állapítja meg Végh Ferenc. A megszerzett ingatlanaik mentesültek a földesúri pénz-, termény- és munkajáradék, valamint az állami adók alól is. Az egyházi gabona- és bordézsma megfizetése elvben kötelező lett volna, ez azonban a - kuriózumnak számító módon zömében katolikus hitű - katonaság ellenállásán meghiúsult. A földművelésben Keszthely esetében a szabadosok jártak az élen, mivel csak ez biztosította megélhetésüket. Az iratos katonák közel harmada vett részt az őstermelésben, számukra a megélhetés biztosításának másik lehetőségét az un. haszonvételek - borkimérés, mészárszék, halászat - részleges kisajátítása adta. Mindezen kiváltságaikról a 18. században csak fokról fokra mondtak le az immáron ismét mezővárossá lett település polgárai. Fontos kérdés, hogy hogyan élt együtt a végvárváros közössége a török időkben. A Szerző megállapítja, hogy ellentétben a felső-magyarországi szabad királyi és bányavárosokkal, ahol a betelepülő menekült nemesek és az odavezényelt katonák folyamatos harcban álltak a szerzett jogaikat foggal-körömmel védő polgárokkal, Keszthelyen a katonakommuna a 17. század első harmadában könnyedén és zökkenőmentesen befogadást nyert a tóparti mezőváros társadalmába. Az iratos katonák jelentős hányada az eleve magas lélekszámú település tagjaiból rekrutálódott. Emellett gyakran beházasodtak az itt élő polgár vagy nemes családokba is. A magam részéről több szempontból is nagyon értékesnek és fontosnak tartom ezt a munkát: Végh Ferenc imponálóan nagy fonásbázisra alapozva egy olyan kevéssé ismert témakört mutat be, amely árnyalja eddigi ismereteinket a 16-17. század magyar történelméről. Megállapításai pedig messze túlmutatnak a keszthelyi végvárváros történetének keretein, s zsinórmértéket adnak a prezidiális mezővárosok történetének további feldolgozásához. Szerintem a Szerző számára a hadtörténelmi megközelítés csak ugródeszka ahhoz, hogy bemutathassa Keszthely történetét társadalom-, gazdaság-, építészet-, illetve egyháztörténeti aspektusból is. Hatalmas ívet húz úgy, hogy munkájának vaslogikája sehol sem törik meg. Az olvasót segítendő nem csupán az 1701. évi lakosságösszeírást adja közre, hanem diagrammokat, térképeket, képeket és családfákat is elhelyezett a kötet melléldetében. Talán Végh Ferenc műve ösztönzést ad azoknak, akik hasonló szempontok alapján is fel kívánják dolgozni a Nyugat-Dunántúl egy-egy végvár-mezővárosának kevésbé ismert történetét. BAGI ZOLTÁN 88