Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2005. (Szombathely, 2005)

4. szám - Zsámboki Árpád: „Értékednek úgy tudsz örülni csak, Ha vele a világ is gazdagabb." - Emlékező sorok Kuntár Lajosra (1914-2005) -

lenül megtapasztalhatta a háború poklát, az emberek ártatlan szenvedését. Harctéri riportjait „A véres Don" című kötetében foglalta össze, melyben a tényeket írta meg, a tudósító szemével. Az akkori itthoni politikai, katonai vezetés mégsem javasolta kiadását, mert a hangvételében nem volt eléggé propagandisztikus és szovjetellenes. 1943 őszén mégis megjelent könyve, de a háború után betiltották. 1945-ben miatta letartóztatták, de a könyvét, mint terhelő bizonyítékot a hatóságok nem találták meg. Művét „indexre" tették, szeptemberben letartóztatták és egy hónapig vizsgálati fogságban tartották. A doni katasztrófa történéseit soha nem tudta kitörölni emlékezetéből, órákig mesélte, ha baráti társaságában erre lehetősége kínálkozott, vagy hallgatósága érdeklődését látta. Az elmondottakból is meggyőződhettünk mély vallásosságáról, az isteni segítésben bízó hitéről. A háború után újra újságíróként dolgozott, előbb a szociáldemokrata-párti „Új Vasvármegye", majd a kisgazdapárti „Nyugati Kisújság" munkatársa lett. Az új hatalom lépése azonban az ígéretesen induló újságírói pályáját örökre kettétörte, haditudósítói tevékenysége hivatkozási alap lett az 1960-as években politikai félreállításában is. 1949-ben újságíróból gépíró (!?) lett, 1954-ig adminisztrátorként dolgozott a Vas Megyei Kéményseprő Vállalatnál. Ottlétének is helytörténeti haszna volt, mivel megírta a kéményseprő mesterség történetét. Újságíróként már bekapcsolódott a Vasi írók és Művészek Munkaközösségébe, amelynek szellemi vezére dr. Palkó István volt, akihez szoros emberi barátság is fűzte. Az irodalmi élethez kötődése többféle módon is megnyilvánult, szerzőként és technikai szerkesztőként is segíti napvilágra jutni az „Őrség" című antológiát, a „Vasi élet és irodalom" című kötet megjelentetését. Az íróbarátok széles körével tart kapcsolatot, jelen van az irodalmi rendezvényeken, és körükben érlelődik talán meg az Eletünk című helyi irodalmi lap megindításának gondolata is. Újságírói, szerkesztői munkája révén megismerte a nyomdászok mindennapi életét, ezernyi szállal kötődött a nyomda világához. Személy szerint ismerte a nyomdászgenerációkat, az ólomszagú géptermek belső világát, a nyomdászok finom fortélyait. Büszke volt, hogy személyes barátság is fűzte hozzájuk, tiszteletét az is kifejezte munkájuk iránt, hogy 1965ben a „Szombathelyi könyvnyomdászat története" és 1969-ben a „Szombathelyi nyomdák és nyomdászok" című kötetét is megjelentette. A KULTÚRASZERVEZŐ-ÉRTÉKTEREMTŐ EMBER: KÖNYVTÁROS, NÉPMŰVELŐ, HELYTÖRTÉNÉSZ 1954-ben a megyei könyvtárba került, itt ismerkedett meg a könyvtárosi hivatás igazi szépségével, fontosságával és a megyei módszertani könyvtáros munkakör lehetőséget kínált számára népmesegyűjtésének végzéséhez is. Már gyermekkora óta érdeklődött a népmesék, néphagyományok iránt és az országosan is fellendülő népmesekutatáshoz ő személyesen is társult. A kis7