Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2004. (Szombathely, 2004)

3. szám - ADATTÁR - Káldos Gyula: Egy néptanító életének fő állomásai. - Szakály Dezső (1903-1979) -.

Későre járt az idő, remélte, az igazgató lefeküdt, reggel talán más elbírálás alá esik. Az igazgató azonban megvárta. Hol volt? Az addig kitalált sok variáció közül azt mondta: „Rokonok voltak, lekéstek a vonatot, elbeszélgettek a másik vonat indulásáig." „No, jól van, reggel legyen az irodámban]"... „Még ilyen nem volt, megírom az édesapjának" - mondta másnap az igazgató. Ö addig könyörgött, amíg az igazgató szíve meglágyult, és nem írt a szülőknek, ellenben kapott egy hónap szobafogságot. Több idő már nem is volt hátra a tanévből. Azon túl, hogy nem mehetett ki, naponta háromszor jelentkeznie kellett - a reggeli, az ebéd és a vacsora kint volt a gimnáziumban -, és amikor visszaérkeztek, az igazgatónak mindig akkor volt dolga az udvaron. Oda kellett menni, összecsapni a bokáját: „Igazgató úr, kérem megérkeztem." A gyerekek meg rihegtek-röhögtek, mert ők oda mehettek, ahova akartak, hiszen tanítás már nem volt. Lett ebből haszon is. Az egy hónap alatt bepótolta mindazt, amit év közben elmulasztott. Ha valaki nem tudott valamit, tőle kért segítséget, és ő megmagyarázta neki. Eljött a képesítés napja. Mindent átvett, kivéve a hittant, mert ebből a másodikos anyag volt a vizsga tárgya, de ő akkor Csurgón járt iskolába. Tankönyv volt ugyan, de rettenetesen rossz nyelvezetű. A negyedikes hittant tudták, mint a vízfolyást, mert azt a Hanszmann tanította, őt meg imádták. Nála a hittanóra mindig egy-egy történettel, adomával kezdődött, néha ezzel sok idő elment, a gyerekek élvezték az órát. De! Ha valaki nem tanult volna a következő órára, azt meg is ölték volna, annyira szerették a Hanszmannt. Egy katolikus tanáruk észrevette Dezső bánkódását, és megkérdezte, miben lehetne a segítségére. O elmondta a gondját, a tanár meg hozott neki egy könyvet - Kempis Tamás Krisztus követése

10 -, és azt mondta, ebben ugyanaz van, mint amit ők tanultak másként szövegezve, azzal meg ne törődjön. Igen megtetszett neki a könyv nyelvezete, többször elolvasta, különösen az eredet kérdését. Jött a vizsga napja, mentek fel az emeletre, elöl a tanárok, néhány lépésre, de még halló távolságra a diákok: Patyi, Pinner, Reisz, Szakály. Megütötte a fülét egyik tanáruk megjegyzése: „Igen, igen a Szakály Dezső jól indult, de ne sokat várjanak tőle, urak!" Jó ég, ha megbukik, hogyan megy haza? Az elnök osztotta a tételeket, neki az eredet kérdése jutott. Megkönnyebbült. Mindjárt a kis könyv jutott eszébe, még a betűket is látta. A Vizsgáztató - Kis Jenő teológia tanár, akit akkor láttak először - megkérdezte, mit olvasott hozzá. Rávágta, hogy Kempis Tamás: Krisztus követése. A tanárok, mint akiket a kígyó csípett meg, összenéztek, a gyakorlóiskola tanára majdnem leesett a székről. Valami nagy baj történt - gondolta Dezső. Kis Jenő azonban beírt egy nagy jelest, még a lap is kiszakadt. Erre a többiek is beírták a jelest. A tanár ugyanis a felelés közben felismerte, miből készült, és arra volt kíváncsi megmondja-e. 61