Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2004. (Szombathely, 2004)

3. szám - MŰHELY - Gál József: Lesenyei Márta köztéri szobrai Vas megyében

Amikor aztán megkaptuk a diplomát, ott álltunk egyes-egyedül. Nem volt főiskola, nem volt tanár. Úgy éreztük: föllélegezhetünk, megszabadultunk kötöttségeinktől. Nem szól bele senki az elképzeléseinkbe. Aztán kiderült, hogy nincs senki, aki rányissa szemünket a hibákra. És az is kiderült, hogy mostantól sokkal többen szólnak bele a munkánkba, mint a főiskolán. Igaz, nekem szerencsém volt, mert akkor már mellettem állt férjem, Kiss Sándor szobrászművész. Persze, ő sem nagyon szólt bele a munkámba. Sőt, maximálisan helyben hagyta, amit csináltam. Talán tólságosan is rám hagyta, pedig néha vártam volna, hogy fölhívja a figyelmemet, ha valamelyik szobrocskám nem volt egészen jó. Bizony vártam, hogy szóljon már! Te, nézd meg jobban, kontrolláld! De ő egyre csak azt mondta nagy szeretettel: jó, szép. -Hogyan kezdődött a főiskola utáni élet? 1954-ben végeztem, a Rákosi diktatúra kemény esztendeiben. Eléggé ellentmondásosan éltük meg ezt az időszakot. Állandóan féltünk, rettegtünk, ugyanakkor szobrászként munkát kaptunk. A diplomázás után azonnal pályázatokra hívtak bennünket, s ezeken a pályázatokon olyan nagyságokkal indultunk, mint Medgyessy, Pátzay, Kerényi, Somogyi. Ez igen nagy szó volt, óriási dolog, s természetesen mindig nagy izgalommal járt. Persze, sikerünk is volt, mellettük is. Emlékszem éppen 1954-ben hirdettek meg egy budapesti díszkútpályázatot. Kijelöltek egy csomó teret, amelyekre díszkutat lehetett tervezni, építészekkel együtt. Férjem is, én is pályáztunk, s mindketten második díjat nyertünk. Pályamunkánkat azonban nem állították föl. Medgyessy, Kerényi, Pátzay és a többi elsőrendű szobrász munkái kerültek ezekre a terekre. Ezt azért is mondtam el, hogv

7 érzékeltessem, hogy már a főiskolai évek alatt, s közvetlen a diplomaszerzés után is lehetőség adódott arra, hogy szinte belenőjünk a köztéri szobrászat világába is. Az én első munkámat még utolsó éves főiskolásként készítettem el. Hódmezővásárhelyen, a Virág Utcai Óvodában állították föl. Lány libával címet adtam neki. Ezután szinte minden esztendőben elkészíthettem egy-egy köztéri munkát; szobrot, emléktáblát, domborművet. Mindig igyekeztem ezeket jól, szépen megcsinálni. A zsűrikben jóindulatú, kellemes emberek ültek - emlékszem Erdei Dezsőre, Pándi Kiss Jánosra akik rendszeresen hozzásegítettek egy-egy megbízás elnyeréséhez. így kezdődött félévszázados köztéri szobrászi pályafutásom. Én szinte az első mozdulatoktól érzelmileg egyértelműen elváltani férfitársaimtól. Tőlem távol esett az a típusú politikai hangvételű plasztika, amit akkoriban a kollégák egymás között nyeles szobrászatnak neveztek. Ugyanis nem érdekelt, idegen volt ez az évfordulós téma: november 7-e, hazánk felszabadulásának, a Tanácsköztársaságnak soron következő évfordulója, a fegyvert tartó szovjet katona, a zászlóvivő munkás alakja. Nemcsak azért estek tőlem távol, mert ideológiailag nem éreztem meggyőzőnek a hátteret, hanem azért is, mert túlságosan dagályosak, túlzottan hősiesek voltak. Persze én is készítettem felszabadulási emlékművet Derecskén, de ez egy nőalak. Az általánosan elfoga36