Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2003. (Szombathely, 2003)

2. szám - Czirók András: A celldömölki Holocaust története a helyi sajtó és visszaemlékezések tükrében

A németek gondoskodtak arról, hogy Auschwitzban mindenki elvessze egyéniségét, régi önmagát. 1200-an éltek egy lágerben, amelynek élén a lágeralteste állt, akinek több kapó segítette a munkáját. Ok lengyel zsidó nők voltak, az SS-ek parancsait híven teljesítették, sőt még náluk is gonoszabbak voltak, nekik hajuk volt, gyönyörű ruhákban jártak, a németek mindennel ellátták őket. Százan voltak egy blokkban, ez a túlzsúfoltság azt eredményezte, hogy nem volt elég fekvőhely, csak oldalt lehetett feküdni, éjszaka, ha valaki meg akart fordulni, akkor mindenki felébredt. Húsz emberre jutott egy WC. A latrinamerők szakképzett orvosok voltak, ami számukra szörnyű megaláztatást jelentett, ugyanis megérkezésükkor önként jelentkeztek, azt hitték, hivatásukat fogják teljesíteni. Az embertelen körülményeket megtoldotta a hely időjárása is. „Vagy esett az eső, vagy sütött a nap. Hajnali háromkor kellett felkelni, utána célappelt álltunk ötös sorokban. Ez a számlálás 4-5 óra hosszat tartott, egy helyben kellett állni. Egymás után estek össze az emberek." Táplálékot csak annyit kaptak, amennyi a létezéshez feltétlen szükséges volt. Reggelire öt ember kapott egy fazékban csalánfőzeléket, ami szinte ehetetlen volt. Ebbe brómot tettek idegcsillapítónak. A következő étkezés este volt: egy kis darab kenyeret adtak margarinnal és lekvárral. Tisztálkodni csak eső után lehetett, a pocsolyából származó esővízzel mosták meg az arcukat. Kezdetben sem szappan, sem törölköző nem volt. Később olyan szappant kaptak, amit a halottak zsírjából főztek. A táborban dolgozni nem kellett, egész nap a puszta földön ültek, otthonukról, szeretteikről beszélgettek. Még a táborlakók sem tudtak pontosan arról, hogy mi folyik közvetlen környezetükben. Nem tudtak a gázkamrákról, krematóriumokról, ikreken való kísérletezésről, mindezekre csak később derült fény. A németek nagymértékben ügyeltek a részleteltre, hogy semmi se tudódjon ki. A túlélő öt hetet töltött Auschwitzban, ezért számára, mint ahogy az összes többi deportált számára, sok mindenre később derült fény. Nem tudtak a gázkamrákról, ikreken való kísérletezésről, a krematóriumokról. Minden fogoly abban reménykedett, hogy ember ilyen szadizmusra nem lehet képes. „A kapók kezében állandóan gumibot volt. Voltak olyan 40-50 éves nők közöttünk, akik sokkal kevesebb energiával rendelkeztek, mint mi húsz évesek. Lábuk kisebesedett. A kapók vérzős, sebes lábaikba rugdostak cipővel, ott estek össze a szerencsétlenek, de már vitte őket a hullakocsi a gázkamrába." A foglyokkal elhitették, hogy a gázkamrák fürdőhelyiségek, ezért tusolókkal és vízcsapokkal is felszerelték, ám amikor megnyitották őket, víz helyett gáz ömlött ki belőlük, ami pillanatok alatt végzett az emberrel. A németeknek még arra is gondjuk volt, hogy a halottak szájából az arany fogakat is kiszedjék. A túlélő visszaemlékezése szerint a haláltáborban nemcsak zsidó deportáltak voltak, hanem cigányok is. Ha lehet, velük még rosszabbul bántak, egy éjszaka, augusztus 2-án tömegesen küldtek cigányokat halálba úgy, hogy elevenen elégették őket. A túlélő társnőivel óriási sikolyokat hallott, amik egyre erősödtek, majd hajnalra, mire már senki sem élt közülük, teljesen elhallgattak. 91