Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2002. (Szombathely, 2002)

1. szám - Pósfay Péter: Millenniumi leltár Vas megyében. - Szubjektív visszapillantás az ezredforduló másfél esztendejére -

népünkké válik. Ebben - egy állami hivatal számára szokatlan, amúgy természetes - olyan feladatot vállalt a kormánybiztos, hogy az egyéni és közösségi kezdeményezéseket összefogva segíti megvalósulni azokat az ötleteket, melyek kinek-kinek lakóhelyén, működési területén születnek. Némi anyagi támogatást is kilátásba helyezett ugyanez a dokumentum, alapozva az Országgyíílésnek azon döntésére, mely a költségvetésben nagyjából 20 milliárd forintot különített el az ünneppel kapcsolatos feladatokra. Ez az összeg első pillantásra hatalmasnak, kisebb gondolkodás után azonban meglehetősen kevésnek tűnt, különösen akkor, amikor kiderült, hogy ennek csupán töredéke állt a koordináló hivatal rendelkezésére - nem egészen 1,8 milliárd -, hiszen nagyobb részét a szaktárcáknál helyezték el. Innen aztán a későbbiekben kibocsájtott pályázatok alapján lehetett igénybe venni a támogatást, kiegészítve azzal helyi forrásokat, megerősítve a helybéli akaratot. Ilyen előzmények után kezdte meg működését a Millenniumi Kormánybiztos Hivatala,

3 melynek munkatársa lévén e sorok írójának is lett némi rálátása a Nyugat-Magyarország három megyéjében történtekre. Ez a lehetőség azonban magában rejtette azt a korlátot is, hogy mindaz, ami látókörünkbe került csupán része, sok esetben töredéke volt mindannak, amit az e tájon élők az ünnep kapcsán saját akaratukból, másokkal összefogva tettek, átéltek, hagyományoztak utódaikra. Mindaz tehát, ami e rövid kis tanulmányban megjelenik, szűkebb hazánknak, Vas megyének millenniumi történetéből mindössze az a szelet, ami a hivatal működése folytán, a bennünket felkereső, gondolataikat, terveiket velünk megosztó emberektől és közösségektől a tudomásunkra jutott. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy - éppen a hivatal működésének filozófiájából adódóan - sok olyan információ is birtokunkba került, melyekkel kapcsolatban vagy nem tudtunk segítséget nyújtani, vagy éppen nem is kérték, hogy tegyünk valamit. Egyszerűen megosztották ötleteiket, elképzeléseiket velünk a közösségek, s gyakran a velük való beszélgetések, konzultáció indított el új gondolatokat, vagy segített megoldást, esetleg kapcsolatot találni a kezdeményező számára. Vehetjük persze ezt is a segítség egy formájának, de hát ezeknek nyoma, adminisztratív elszámolható eredménye nem volt. Mindennek jelentősége azért van, mert a hivatal mégis csak kormányhivatal volt, működésében, munkatársainak magatartásában, a hozzá fordulókkal való kapcsolatában azonban nem érvényesülhetett az a gyakorlat, amely jellemezte, s jellemzi ma is bármely hivatal és ügyfelei kapcsolatát. Erre garanciát, napi kontrollt éppen a kormánybiztos személye jelentett. így utólag belegondolva is azt kell mondanunk: nem volt könnyű megfelelni egyrészt egy akkurátus, hivatali elvek szerinti gondolkodási és elszámolási rendnek, s egy - a mindennapok gyakorlatában gyökerező emberí, segítő, ösztönző magatartásnak együtt, egy időben. Partnereink ugyanezért gyakran nem is értették, vagy éppen félreértették szerepünket. Nos, mindezeket előre bocsátva vállalkozunk arra a nehéz feladatra, hogy a címben szereplő „rendhagyó leltárt" felvegyük, vállalva annak töredékes, szubjektív, a folyamatokról pusztán pillanatfelvételt adó voltát. 6