Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2002. (Szombathely, 2002)

3. szám - ADATTÁR - Salamon Nándor: Szombathelyi pillanatkép Szentimrei Jenő múlt századi emlékírásában

A „visszarendeződés" után a hajdani polgári radikális, „a székely írók csoportjának kovásza",

5 aki az „elsők közé tartozott a romániai magyar publicisztikában" ,

6 a nemzeti művelődés újabb terein talált feladatot magának. Színházat igazgatott Kolozsváron, majd könyvkiadót vezetett s végül a színművészeti főiskolán tanított Marosvásárhelyen. 1955 és 1957 között pedig papírra vetette a Városok, emberek című önéletrajzi emlékeinek első kötetét, megelőzve a hasonló indítású, a monarchia koráig visszatekintő erdélyi memoárírók munkáit.

7 A megjelenés „elsőségétől" a hivatalok packázásai, a kiadói szerkesztők akadékoskodása, óvatoskodása ütötte el. Talán ezzel magyarázható, hogy a folytatás már nem készülhetett el. Csonka maradt a mű s még ennek megjelenését sem érhette meg írója. AKÖNYV Változatos, számos oldalhajtást termő újságírói, írói pályát zár le a nehezen megszületett könyvek sorsában osztozó emlékirat. Hogy miért minősítették „önéletrajzi regénynek", második olvasata után is rejtély. Minden sorát a megélt valóság hitelesíti, legfeljebb a tényeket szelektáló vagy erőteljesebb tónusban színező írói szándék mögött vélhetünk regényesítő mozzanatokat. Az sem kizárható, hogy a lektori beavatkozások ennek kihangsúlyozásával - s némely kényszeres „betoldásokkal" - a hatalom éberségét, gyanakvását igyekeztek elterelni a századeleji erdélyi magyar középosztály életét a maga valóságában bemutató szépirodalmi munka lényegéről. Azaz, egy erdélyi származású K. u. K katonatiszt ifjúvá érésének, szellemi fejlődésének folyamatát belülről ábrázoló emlékiratról. E könyv nemcsak lezárt, hanem nyitott is! A hatvanas években magasra emelkedett romániai, erdélyi írói memoárok sorát, amelyek - részben - ugyanezt a korszakot dolgozták föl. Sajnos, legtöbbjük nem is jutott tovább. Szentimrei eszmélésének az első világháborút megelőző esztendőkig terjedő történetét írta meg, ama szándékkal, hogy az Útkeresés könyvéből kidomborodó „történelmi lecke" tanulságul szolgáljon unokája számára. Elbeszélése a családi események, emlékek aprólékos felidézése mellett látókörébe fogja a kor általánosabb kérdéseit, hű képet rajzol a monarchia utolsó évtizedeire jellemző kisvárosi létezésről, életformáról. Mikó Imre szavaival: ,yNagyenyed, Sopron, Alvinc tornyai bontakoznak ki"

8 a könyv lapjairól. Minket közelebbről a soproni cögér-élet, a katonai főreálban töltött esztendők érdekelnek, de nincs terünk ennek részletezésére. Csupán néhány, a megértéshez elengedhetetlen részletet elevenítünk fel, emelünk ki. Az idő távolából is meglepő a helyszínek topográfiai leírásának pontossága. Az 1897-ben Alpár Ignác tervezte komplexum minden részletét bemutatja, ahová az enyedi kollégiumból eltanácsolt renitens kamasz - nem éppen könnyen! - felvételt nyert. Az ott folyó életet sem viseli könnyen, bár szerez barátokat, köztük később ismertté váló, történelmi szerephez jutó növendékeket, de nem nyerik el rokonszenvét tanárai sem. A még leginkább szimpatikus, megértő nevelőket is erős kritikával szemléli. Az iskola, amelyben fegyelmezett, tartalmas élet zubogott, igyekezett teret adni a tehetségesebb nö71