Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2001. (Szombathely, 2001)

3. szám - MŰHELY - Salamon Nándor: „Az Őrség szélén, Csörötneken születtem..." - Gömbös László szobrászművész 75 éves -

1944-ben megszakadt a tanulás, helyette három hónapig munkatáborba kényszerült. Hazatéive, a család úgy döntött: elmenekülne a kényszermunkával fenyegető jövő elől. Az előretörő front csatazajában fogságba estek. Apa és fia a székesfehérvári gyűjtőtáborból a pokol tornácára, a temesvári elosztóba szállítva várta a sanyarú sorsot. Elszakították őket egymástól. Őt Azerbajdzsánba hurcolták. A sivatag szélén, embertelen körülmények között kellett embernek maradnia. Szimigait városát építtették az éhező, szenvedő, betegségek tucatjaival viaskodó fiatalokkal. Életen át kínzó bajok csíráit hordozva térhetett haza 1948 őszén, de a megpróbáltatásoknak nem szakadt vége. Gyanakvás fogadta a „malenkij robot" megnyomorítottjait, segítség helyett a megalázás újabb, változatos formáival kellett szembesülniük. Hiába hajtotta mérhetetlen tudásvágy, minden iskola kapuja zárva maradt előtte. „Nem értettem az itthoni megváltozott életet" - emlékezik visszatekintve. Megpróbálkozott a Képzőművészeti Főiskola felvételijével, de hiába dolgozott bíztatóan, közölték vele, hogy sem ember, sem művész nem lehet e rendszerben! Munkát keresett. Volt fogolytársa vitte be a Transzvill Vállalathoz, ahol esztergályosnak képezték „át". Jól megtanult „szakmájában" teljesítményét sztahanovista szintig fokozta, de az átkos aurától csak nem szabadulhatott. Hiába a „káderlap" pozitív jelzői - „munkájához való viszonya jó, a legjobb brigád tagja" - a mérleget lehúzza, hogy „politikával nem foglalkozik, minden szabad idejét képzőművészettel tölti, értelmes, művelt ember, sok benne az alkotókészség ".

8 A munkások a kenyerüket féltették tőle, a művezető meg a járását ítélte „munkamorált rombolónak". A „munkásélet"-nek 1957-ben szakadt meg a fonala. Szerencsésebb (!) kortársai már rendre mintázták, faragták rendszerkomform műveiket, amikor Gömbös László - 32 éves miniszteri engedéllyel - hozzáfoghatott a főiskolai stúdiumokhoz. Ösztöndíjat nem kapott, fiatalabb tanulótársai értetlenül szemlélték kitartó szorgalmát. Mesterei, tanárai - Mikus Sándor és Pátzay Pál - a „megtanulhatón" túl hasznos élettapasztalatokból fakadó tanácsokkal segítették. Lenin-vázlatát látva Pátzay azt javasolta, dugja el és ilyet soha ne akarjon csinálni. Megfogadta! Mások ana buzdították, adja oda magát a rezsimnek. Ezt meg képtelen volt megtenni! - Nem is feledték ezt soha a „pártos művészet" korifeusai. Domanovszky Endre - minden időben várható elleneire célozva - javasolta a „rejtőzködő életre berendezkedést". Ezt ismét megfogadta! Hogy elvégezhette, diplomával ékesítve a hat évfolyamot, abban pedig az elhivatottságában végig hívő tanár felesége segítette anyagiakkal, és Somogyi József erősítette erkölcsi példájával, tisztességével, a szobrászatában vetett hitével. Tanulmányait kitűnő minősítéssel végezte 1963-ban. Pályamunkájával első díjat nyert, meg is vásárolta a minisztérium, így hát „elküldték" Athénbe a magyar követségre. A főiskola kapuján Idlépő ígéretes tehetségíí szobrászt meg - újra! - a kétségbeesés határára. Nehezen kapta első megbízását s később sem kényeztették a munkaelosztók. Tanulmányútra, ösztöndíjra, kitüntetésre, stipendiumra ld nem választották. Két évtized alatt - 1966 és 1987 között - tizenegy munkáját helyezték köztérre (figurák, emléktáblák, kút stb.). A legjelentősebb ezek közül a Szentgotthárdon felállított 111. Béla emlékszobor volt. 10