Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2001. (Szombathely, 2001)

2. szám - ADATTÁR - Melega Miklós: Fejezetek a Szombathelyi Légszeszvilágitási Társulat történetéből. II. rész

oszlopok ill. falikarok között, a világítás nem volt mindenhol kielégítő. A közvilágítás fejlesztésére életre hívott városi bizottság 1896-ban általános elvként mondta ki, hogy a nagyobb forgalmú utcákban a lámpák 50 méter távolságban legyenek felállítva. A századfordulóra ez az elv érvényesült a gyakorlatban. Az egyenletes világítás érdekében a kandelábereket és falikarokat váltakozva az utca jobb illetve bal oldalán helyezték el, az előírt távolságban.*

5 Beltéri légszeszberendezések (1873-1918) A magáncélra használt, beltéri légszeszberendezések száma a közvilágítási lángokénál jóval nagyobb ütemben és töretlenebbül növekedett. 1877-ben 889, tíz év múlva 1625, 1894-re már közel 2.000 gázláng világított a lakásokban.*

6 A közületi és magánfogyasztók száma egyaránt emelkedett. 1880ban a színház, 1882-től a Déli vasút épületei, 1888-tól a polgári iskola, 1891-től a MAV miíhelye és fűtőháza kapott gázvilágítást. 1891-ben a Városháza addig gyertyával megvilágított összes hivatalába és a rendőrség petróleumlámpás helyiségeibe is bevezették a gázt, miután a pénztári hivatalban már korábban elhelyezett gázlámpa jónak bizonyult. Az irodákban fali karokat és kétkarú csillárokat helyeztek el. A gázvilágítás költsége némileg meghaladta a hagyományos módokét, de a város a jobb és korszerűbb világítás érdekében vállalta a többletkiadást. Gázvilágítás volt a Megyeházán is.*

7 A beltéri légszeszlámpák számának dinamikus növekedése azonban az 1890-es évek derekán hirtelen megtorpant és látványos visszaesés mutatkozott. Ennek oka egyértelműen a légszesz legfőbb konkurensének, az elektromos világításnak a megjelenése volt. Az 1895-ben megalakult Vasvármegyei Elektromos Művek 1896-ban már ezernél is több lámpát üzemeltetett polgárlakásokban és közintézményekben. Az áramfogyasztók egy része korábbi légszeszfelhasználó volt, alak olcsósága és tisztasága miatt tértek át az új világítási módra. (A közvilágítási lámpák esetében hasonló visszaesés azért nem volt megfigyelhető, mert az utcák világítására a Légszeszvilágítási Társulat elsődleges jogot élvezett, s így a VEMR-nek meg kellett elégednie a külső, gázvezeték nélküli utcák ellátásával.)*

8 A beltéri lámpák számának újabb emelkedése csak az 1890-es évek végén indult, de a bíztató folyamatot ezúttal az akasztotta meg pár évre, hogy 1902-ben a légszeszgyár a villamos világításra áttért Déli vasút személyében elvesztette egyik legnagyobb fogyasztóját. 1904-től ismét szaporodott a magánvilágítási lángok száma, mely 1909-ben 2.222 darabbal érte el maximális értékét, majd fokozatosan csökkenni kezdett. A gyár szempontjából kedvezőtlen folyamatot némileg kompenzálta, hogy egyre több városi lakos használt otthonában gáztűzhelyt, vízmelegítő fürdőkályhát és egyéb fűtőtesteket. Ezek a századforduló után jelentek meg, azután, hogy a gázgyár - a déli vasút kiesett fogyasztásának pótlására - 1901-től leszállította a főzésre és fűtésre használt gáz árát. E berendezések közül a gáztűzhelyek voltak a legelterjedtebbek, 1911-ben 90 működött a városban, míg fürdőkályhából 14 darab. Az ilyen típusú, ún. „fűtőberendezések" száma a háború alatt is töretlenül emelkedett, 46