Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2000. (Szombathely, 2000)

1. szám - KÖNYVESPOLC - Szilágyi István: Tóth János

TÓTH JÁNOS Összeáll. Köbölkuti Katalin, Nagyváradi Nóra. Szombathely, 1999. 76 p. (\?asi életrajzi bibliográfiák; 37.) A Vasi életrajzi bibliográfiák 37. kötete Tóth János építészről, Szombathely egykori főmérnökéről emlékezik meg születése 100. évfordulója alkalmából. Öröm, hogy a sorozat halad előre, és különösen öröm az építészeknek, a tegnap építészettörténete után érdeklődőknek, hogy éppen ezzel a kötettel. Tóth János, akit én - már koromnál fogva is - személyesen ismerhettem, érdekes egyéniség volt, egyben hálás téma az utókor bibliográfusának. Az a típusú építész, aki néhány munkáját leszámítva elsősorban a szó embere volt, kollégák kicsit csípős fogalmazása szerint a „beszélő építész" típusába tartozott, volt tehát mit csokorba szedni. Visszatekintve személyét bizonyos nimbusz övezi. Nekünk már úgy túnik, hogy a háború előtti időszakban, a „boldog békeidőkben" minden rendben volt, s tényleg csak egy alkalmas ember kellett, aki a város építészeti ügyeit a kívánt irányba terelte. A bibliográfia megerősítette korábbi gyanúmat, hogy a valós helyzetet idealizáljuk. Az ő idejében ugyanúgy más pénzén épült a város, és a főmérnök eszközeiből leginkább csak arra tellett, hogy helyes példákat mutasson fel, ismertessen, reklámozzon. A város esztétikai problémáinak megoldása nem az ő kezében volt. Rögtön tegyük hozzá, ezt hivatali kötelességként senki sem kérte rajta számon. Talán ez a szellemi partra vetettség is lehetett az oka, hogy valós érdeklődése más területeket, elsősorban a népi építészet kutatását kínálta fel kiútnak. Erről a bibliográfia számos tétele bárkit meggyőzhet. Ne felejtsük el, hogy az a kor sem volt mentes a bizonytalanságtól. A főképp vidéken még csak bontakozó modern, a vele párhuzamosan izmosodó neobarokk és más áramlatok külön-külön szekértáborokat képeztek. Logikusnak tűnhetett hát, hogy a népi építészetet, annak tanulságait egyfajta kiútnak vélte, ami a két világháború közötti időszak túlfűtött magyarságtudatával is összecsengett. Hogy végül is ez zsákutcába vezetett, azt a Heckenast János által írt életrajz is jól érzékelteti. A kötetet kinyitva egyébként elsőnek Heckenast János rendkívül sikerült grafikáját láthatjuk. Sokkalta hatásosabb, mintha egy fényképet ültettek volna a helyére. Ok - mondhatni - szoros kapcsolatban voltak, érthető, hogy nem csupán az alakot, de annak belső tartalmát is sikeresen adta vissza. Annál jobban hiányolhatjuk, hogy az életrajz bizonyos személyes, emberi dolgokban hiányos. Semmit sem szól például családi kötelékeiről, vagy azokról a belső fordulatokról, amik a külső élethelyzet kényszereit is gyümölcsözővé tudták változtatni. Finom célzásokat olvashatunk ugyan politikai magatartásáról, s annak következményeiről, de a mai olvasót talán bizonyos magyará87