Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1999. (Szombathely, 1999)
1. szám - ADATTÁR - Tóth István: Savaria legendái. I. rész - Ovidius sírja-
sunk vates-e ide, a Birodalom akkoriban civilizálatlannak számító végvidékére került. Nem gondolhatunk természetesen „egyszerű" politikai száműző ttre, hiszen egy felségárulót, a császárok és a senatus hatalmi harcának áldozatát, a vates név semmiképp sem illethette meg. E tekintetben tehát más megoldást kell keresnünk, természetesen megint csak hangsúlyozottan feltételes módon. A sírvers vatesének ,jós-pap" mivoltából elsőként azt kell megállapítanunk, hogy a Julius-Claudius dinasztia császárai - talán az egyetlen, s közülük minden tekintetben kirívó Caligula kivételével - nem viseltettek túlzott szimpátiával a keleti, e körön belül is főként az egyiptomi kultuszok papjai iránt. így, az egyébként vallási ügyekben igen toleráns Augustus durván kimutatta ellenszenvét az állat-alakú egyiptomi istenek iránt. 23 Tiberius i. sz. 17-ben kemény megtorlást, tömeges száműzetést, katonai kényszersorozást alkalmazott az egyiptomi papokkal, a chaldeus jós-papokkal és a zsidó vallás követőivel szemben, ama híres-hírhedt botrány után, mikoris egy megvesztegethető Anubis-pap praktikája folytán egy erényes római matronát házasságtörésre késztettek. 2 * Az ugyancsak toleráns, tudós Claudius pedig kocsmai verekedéshez hasonló utcai randalírozásnak minősítette a Róma városi zsidók belső meghasonlásából következő konfliktusait, amiket egy bizonyos „Chrestus" nevű személy bujtogatása idézett elő. A megtorlás ezúttal is a tömeges száműzetés volt. 25 Szemmel látható, hogy az 1. század első felének császári valláspolitikája - az augustusi hagyományokat követve - nem nagyon tett különbséget a római vallási szemlélettől eredendően idegen keleti - zsidó, egyiptomi, chaldeus - kultuszok hívei és papjai között. Mi viszont tehetünk, s ennek során megállapíthatjuk, hogy míg a bennünket ezúttal érdeklő vates fogalma a zsidó papokra véletlenül sem vonatkozhatott, addig e szó jelentéstani értelme egyaránt vonatkozhatott a chaldeus jósokra, ill. az egyiptomi kultuszok rendszeresen „propheta Isidis"-nek nevezett papjaira. De míg az előbbiek a Birodalom nyugati provinciáiban csak elvétve bukkannak fel, addig az utóbbiakkal lényegesen gyakrabban találkozunk ezeken a területeken. Közöttük olyan személyiségek is vannak, mint a Delos szigetéről név szerint is ismert Apollonios, akiről tudjuk, 26 hogy ő alapította a sziget első Sarapis-szentélyét, s hogy itteni papi funkcióját a görög-római gyakorlattal szemben, ősi egyiptomi szokás szerint élethossziglan viselte. A Birodalom latinul beszélő felében ezzel a jelenséggel egyedül Pannoniában - Savariában és Poetovioban (ma: Ptuj, Szlovénia) - találkozunk az egyiptomi kultuszok papjai körében. 27 Egy 1. századi alapítású Isis-szentély ugyanis Savariában is létezett, hívőközösségének élén még a 2. században is olyan papok álltak, akik tisztüket nem csupán egy évig viselték. E szentély különleges helyzetére mutat az a tény is, hogy minden bizonnyal ennek eszköztárából származtatható az a művészi értékét tekintve is egyedülálló későkori (egy feltevés szerint egyenesen: újbirodalmi) egyiptomi eredetű kultusztárgy-együttes, amelyet „egyedi 57
