Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1999. (Szombathely, 1999)

1. szám - ADATTÁR - Tóth István: Savaria legendái. I. rész - Ovidius sírja-

csak Dél-Ukrajnában, ill. a mai román tengerparton (ahol a kutató buzgalom legalább a siker reális lehetőségét rejtette magában), hanem más tájakon is. így az erdélyi Temesváron (amelynek nevét naiv etimologizálással Tomisvárként értelmezték) és Savaria-Szombathelyen is. Ma már jószerivel kinyomozhatatlan, hogy hol bukkant föl legelőször az a négy soros latin sírvers, amelyet egy német utazó a Fekete-tenger partvidékén, a pozsonyi Bruschius

9 és a belga Ortelius

10 pedig Savaria romjai között látott (vagy vélt látni). Mindenesetre tény, hogy míg az ukrajnai illetve moldvai lelőhely ismerete elveszett az idők folyamán (csak a kutatói szerencse adta az adatot Schönvisner után B. Révész Mária

11 kezébe), addig a sírversnek Savariához fűződő kapcsolatát megőrizték az évszázadok. Tudtak róla a 17. századi nyugateurópai utazók - pl. Eduard Brown

12 - ugyanúgy, mint Wolfgang Lazius

1A osztrák hadmérnök és Bruschius pozsonyi orvos (a pannóniai római emlékek első tudatos gyűjtői), foglalkozott vele Bél Mátyás

1

*, a polihisztor és Schönvisner István, Savaria első modern értelemben vett tudós monográfusa éppúgy, mint az ellenőrizhetetlen hagyományokra támaszkodó helyismereti publicisztika. A 19. Század végén Balogh Gyula

1

" és Tóth Béla

16 mint egyértelműen szombathelyi hagyományt mutatta be, s az 1950-es években még élt Szombathelyen olyan lelkes amatőr-kutató, aki életének értelmét találta meg Ovidius savariai sírhelyének kutatásában. Mára, mint az ilyen típusú hagyományok általában, ez a legenda is sokat vesztett vonzerejének csillogásából (köszönhető ez az ókorra vonatkozó általános ismeretek színvonalának meredek csökkenésének éppúgy, mint a hagyományos, csak szellemi értékekre koncentráló „hobbik" háttérbe szorulásának), de e sorok írója diákkorában még hallotta egy lelkes szombathelyi idegenvezető szájából (nyugdíjas tanár, vagy hivatalnok lehetett az 1960-as években) a vers és a hozzá kapcsolódó történet elbeszélését. A történet, amelynek több változata is van, így hangzik: A tengerparti Tomiba (ma: Constanta, Romániában) száműzött költő élete legvégén (i. sz. 17-ben) mégis csak kegyelmet kapott, s Rómába visszatérőben, útközben érte a halál Savariában. A pannóniai városban tisztelői aztán verses síremléket állítottak hamvai fölé, s a kőbe vésett sírvers fennmaradt a 16. századig. A vers szerzője - egyes elbeszélések szerint - maga Ovidius lett volna; ezt az állítást azonban a négysoros epigramma nyilvánvaló költői gyengéi nem tették huzamosan fenntarthatóvá. Más változat szerint a költő mégsem itt, hanem száműzetésének színhelyén halt ugyan meg, de Savariában - bizonyos idő elteltével - tisztelői jelképes síremléket (kenotaphiumot) emeltek volna emlékezetére. Megint más verzió úgy beszéli el a történetet, hogy a száműzött poéta a barbár határvidéken nem találván magához méltó szellemi társaságot, időnként - úgymond - átruccant a „közeli" kulturált városba (tudniillik Savariába) egy kis irodalmi tereferére. (Ez utóbbi változattal aligha érdemes bővebben foglalkozni a továbbiakban: Szombathely és a román tengerpart távolsága légvonalban is több mint ezer kilométer. Savaria i. sz. 17-ben még 50