Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1999. (Szombathely, 1999)

4. szám - KÖNYVESPOLC - Szőnyi Eszter - Tonika Péter: Kiss Gábor - Tóth Endre - Zágorhidi Czigány Balázs: Savaria-Szombathely története. A város alapításától 1526-ig

nyitotta az ún. raetiai edények helyi gyártását. Erről eszünkbe jut: elgondolkodtató, hogy az irodalomban nem szerepel a Pannónia régészeti kézikönyv. Szó ami szó, található benne bírálni való, vitatni való. Az is igaz, hogy a szerző annak öszszeállításában nem kapott szerepet. Nehéz így elkerülni a „szekéilábor" vádját!) Feltűnő számunkra, hogy a bennszülöttek falvaival csak a város territóriumának nyugati részén számol - mifelénk mostanában derült ki, hogy milyen csalóka a csak villákat feltételező rekonstrukció. A hitvilágot bemutató, szépen kidolgozott és dokumentált alfejezetből kiemelnénk az utak isteneire és Silvanus Viatorra vonatkozó részt és már-már a pszichológiával kacérkodó (sötét) hátterét. Mentegetőzése ellenére irigylésre méltó helyzetben van a szerző, amikor a római város arculatáról ír. Magyarázkodását menti az a körülmény, hogy korábbi, elszórt adatok rendszerbe foglalásával egyszer már megkísérelte felvázolni a város - szabályosnak hitt - utcahálózatát. Az új adatok alapján máris néhány ponton módosításra kényszerült (a 32-34. sz. térképeken szinte egyetlen szabályos, derékszögű insula sincs már). Javára írassék! Utcákat, csatornákat, díszkutakat, vízvezetéket, szobrok helyét, fürdőket, szentélyeket, színházat és műhelyeket ismerhetünk meg a városfalon belül és azon kívül is. Jó lenne minden pannon várost így ismerni! A temetők kutatása már korántsem áll ilyen jól - marad is probléma, vitatható feltevés elég. Korántsem nyilvánvaló például a Bálványkő vagy a 19. században lebontott téglaépítmények azonosítása a római kori síremlékekkel - az előbbi akár mérföldkő is lehetne, az utóbbira meg egész Pannóniában nincs adat! Rövid ideig - a 4. század közepétől a bukásig - valóban a provincia polgári fővárosa lett Savaria. Ekkor épül a helytartó palotája, császárok látogatását fogadni tudó pompával (a császári jelenlétről több, Savariában kiadott rendelet taimskodik - meg Valentinianus esete a ledőlt scarbantiai kapuval, ami egyben a korszak végére érzékelhetővé váló hanyatlás nyilvánvaló mutatója). További bizonyításra vár a feltételezett későrómai erőd a korábbi kultuszközpont helyén (a lanciarii Savarienses csak átmenetileg állomásozhatott a városban). Szent Quirinusról (aki Savariában halt vértanúhalált) és Szent Mártonról (aid itt született) külön fejezet szól - méltán. Ha lenne is kötözködni valója a recenzenseknek (Mursella „keresztény" temetőjéből egyelőre sajnos egy darab keresztény nem ismert), mindent megbocsátanak két mondatért. Az egyik idézet Quirinus szenvedéstörtenetének 5. századi, azaz kortárs kiegészítéséből („amikor ... a keresztény nép Sabaria városából Rómába menekült"). A másik közel három évtizedes vitánkban végre nekünk ad igazat (még ha e tény említése nélkül is): Scarbantia püspöke csak Itáliába menekülése után vett részt a gradoi zsinaton. A két mondat a következő fejezet (és a töretlen továbbélés tana) miatt fontos. A II. fejezet - Sabaria a korai középkorban (mai magyar szóhasználattal: a népvándorlás korában) - három alfejezetet tartalmaz: az 5. századi továbbélést Tóth Endre, a nagy vándorlás népeinek történetét és emlékeit Kiss Gábor foglalta össze, a 9. század kardinális kérdéseinek tárgyalása kettejük közös munkája. 86