Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1999. (Szombathely, 1999)

2. szám - MŰHELY - Benczik Gyula: A szemtanú hitelességével. - Beszélgetés Kosztolánczy Tiborral -

és mészárosmesterséget folytatott. Felmenőim tehát szinte mindannyian gyári alkalmazottak vagy iparosok voltak. Házunkat Dómján Imre kádármester-dédapám és osztrák születésű dédanyám, Maria Koller építették majdnem pontosan 100 éve. 1898-ban költöztek be az akkori Kórház utca 9. számú házba; az utcát később Eredics Ferencről, majd Szinyei Merse Pálról nevezték el. Az utca házait építő egykori iparosfamíliák azóta kihaltak, vagy az utódok elköltöztek, az egész utcában csak ketten maradtunk meg hírmondónak. Nagyon fájlalom, hogy a közelünkben lévő régi Kövi, illetve Csillag utcák nevét is másra változtatták. Szüleim tehát szombathelyi születésűek, s mindketten négy polgárit végeztek, ami akkor jó iskolázottságnak számított. Én is Szombathelyen születtem, ahogy a helybéliek mondják: a „Klinik"-en. Egyedüli gyerek vagyok, mint ahogy édesapám, de ez egyáltalán nem zavarta sem őt, sem engem. Nagy volt a rokonság, sok volt a gyerek, édesanyám szülőházának kertje a Perint-patakig ért, s ez a hely találkozója lett minden rendű és rangú, kisebb és nagyobb gyereknek. Csodálatos gyermekkorom volt annak ellenére, hogy hamarosan betört életünkbe a háború. Elérve az iskolakötelezettséget, 194-0 őszén szüleim az 1872-ben alapított Püspöki Római KaÜiolikus Elemi Iskolába írattak. Közelebb is volt hozzánk iskola, de édesapám is idejárt, s ha neki jó volt, miért ne lenne az nekem is. Óvodába nem jártam, ezért nehezen tudtam megszokni a kötöttségeket, de aztán belejöttem, s különösebb baj nem volt a tanulmányaimmal, bár az igazat megvallva, sokkal jobban szerettem játszani, meg focizni, mint tanulni. Meg verekedtem is, ezt a Perint-parti csetepaték közben kötelező volt elsajátítanom. Édesanyám sokat szégyenkezett miattam, ha kérdezték, ilyeneket mondott, hogy bizony eleven, meg szilaj, de az az igazság, hogy valódi rossz gyerek voltam. Az volt a szerencsém, hogy azért akadtak nálam még rosszabbak is. Másodikos tanítóm - Finta Sándor -, aki nagy irodalombarát, költő és regényíró is volt, egyszerűen fegyelmezett bennünket. A második kézimunka órára mindenkinek fakardot kellett készítenie, s ezeket gondosan berakta egy üvegezett ajtajú szekrénybe. Ha valamelyikünk nem fért a bőrébe, kivetette vele a szekrényből a saját fakardját, lehasaltatta a padra, s jól elverte vele. Ilyen egyszerű volt ez. Szeretettel gondolok most is a tanító úrra. Harmadikban Dr. Werner Alajos több társammal együtt kiválasztott, és tagja lettem az akkor már híres Schola Cantorum Sabariensis egyházi énekkarnak. A kórus vezetését később átvette Radvány Mihály karnagy úr, akit nagyon szerettünk. Az utolsó fellépésünk a Nagytemplom újraszentelésének ünnepén volt 1947 szeptemberében; az iskolák államosítása után már nem énekelhettünk tovább. Ez a néhány év örök, szép emlék maradt számomra. 1944-ben befejeztem az elemi iskolát. Ez alatt a négy év alatt sok mindenre tanítottak, de ami nekem a legnagyobb örömet szerezte egész életemen át, az az olvasás megismertetése volt. Amint jól olvastam, édesanyám beíra23