Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1998. (Szombathely, 1998)

3. szám - MŰHELY - Benczik Gyula: Csempeszkopács szolgálatában. - Beszélgetés Pungor Zoltánnal -

szabadított jobbágyból lett mesterember volt, falusi asztalos, ahogy a század közepén nevezték még: tislér. Őt is úgy hívták, hogy a Tóth tislér. A Pungorok Vasszécscnyből Sorkikisfaludon át kerültek ide. Édesapám szülei, ha jól emlékszem, 1904 körül jöttek községi kovácsnak Csempeszkopácsra. Ok hatan voltak testvérek. 1939 őszén születtem, második gyerekként a családban. A háború vége felé 1944 őszén, november végén megérkeztek a faluba a Budapestről kitelepített minisztériumoknak a hivatalnokai. Ide és a környékre vonták vissza pihenőre a 27. számot viselő, erdélyi katonákból álló egységet, akiket mi gyerkőcök úgy neveztünk: a huszonhetesek. Gyermekkoromban hallgattam édesapám, édesanyám meséit, történeteit. Édesanyám nagyon szeretett énekelni, nemcsak főzés, hanem mindenfajta munka közben, vagy pihenésképpen este is. Ha nem gyújtotta meg a petróleumlámpát, kinyitotta a csikótűzhely ajtaját és annak a világánál - a petróleummal így is spórolva - a családtagok történeteket mondtak egymásnak. A gyerekeknek az volt a dolguk, hogy figyeljenek. A legszebb a falusi életben az volt, hogy bár az emberek szegények voltak, boldogok voltait. Soha nem felejteni el, hogy 45 után a frissen földet kapott újgazdák, akik borzasztó nehezen tudtak lovat, tehenet venni, de tél végére már a fagyott földre kihordták a trágyát. Fütyültek, énekeltek az emberek a trágyásszekéren. Ebben persze biztos benne volt a háborús borzalmaktól való megszabadulás Öröme is, de így volt ez évszázadokon keresztül. Mindig is tanár szerettél volna lenni? 7-8 éves koromban egyik esti családi beszélgetésen megkérdezte édesanyám, hát aztán kisfiam, mégis mi szeretnél lenni? Talán a pár perccel korábban befejezett történet hatására - arra már nem emlékszem, hogy családi történet volt-e, vagy anyám frissen olvasott történelmi regényének egyik részlete - azt mondtam, hogy én történész vagy régész szeretnék lenni, mert olyan érdekes dolgokkal foglalkoznak. Aztán amikor 13-14 éves lehettem, akkor mégis katonatiszt szerettem volna lenni. Nem azért, mert bármit is tudtam volna az akkori néphadseregről, hanem a falusi katonatörténetek, édesapám meséi a két világháborúról hatottali rám erősen. Falusi férfiember legszívesebben a katonaélményeiről mesélt. Édesapám az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, és az élmények olyan borzasztóak lehettek, hogy arról kevesebbet mesélt, üikább a harmincas évek végétől a visszacsatolások talán örömtelibb, minden magyar ember számára örömmel átélt eseményeiről. Az előbb már említett 27-esek Csempeszkopácsi beszállásolása is a katonaélethez való gyerekkori vonzódásomat erősítette. (Az erdélyi kato38