Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)

1. szám - KÖNYVESPOLC - Horváth Sándor: A magyarországi szlovének néprajzi szótára

pülések neve az első említés szerint olvasható, s utána zárójelben az első említés dátuma található. E térképen Szentgotthárd is szerepel: vajon nyoma van korai szláv telepedésnek Szentgotthárdon?!? A rajzok feliratán tűi más jelek is arra utalnak, hogy a szótár előbb szlovénül készült, s utóbb született a magyar fordítás. A fordítások pedig néha kissé felületesek lettek. Például: „szemverés" - helyesebb lenne a „szemmelverés". A „közkút"-nál (152.p.) olvashatjuk: a „vízhordó válliga" - ehelyett egyszerűbb és közérthetőbb lenne a „vízhordó rúd"; ugyancsak felesleges körülírásnak tűnik például a cipőnél (30. p.) a „lábszárvédő", hiszen a kulturális áthallás, az üiteretnikus kapcsolat is jobban kitűnne, ha helyette „kamásh" állna, mert mögötte ott a tájnyelvi szlovén kifejezés „kamáslinge". Az ilyen esetek azonban még nem tűnnek fel annyira, mint a földművelés szócikknél az abszolút tükörfordítás: „A belterjes gazdálkodás keretében csak saját szükségletre több mint húsz kultúrát termesztenek" (116. p.). Ez így már kissé komikussá válik. (A szlovén szócikkben a belterjes gazdálkodás = „polikulturno kmetijsko gospodarstvo" formában jelenik meg, s ennek folytatásaként már természetesen hangzik, hogy „gojijo vec kot dvajset kultur". Magyarul egyszerűen azt mondhattuk volna: „több mint húsz növényt termesztenek". A mind tömörebb megfogalmazásra való törekvés áldozatául is eshet a nyelv tisztasága. A szlovén tükörfordításaként olvasható a szilveszter szócikknél, hogy „Éjfélkor kezdtek spriccelni az újévköszöntők." (141. p.) Aid nyelvismeret híján csak ezt a szöveget olvashatja el, valószínűleg elsősorban arra gondol, hogy addig már túl sok alkohol került beléjük. Ha az ember az utalás nyomán felüti az „újévköszöntő" szócikket, csak altkor válik világossá, hogy a köszönteni járó férfiak és gyerekek vízbe mártott fenyőággal hintik meg a nőket. (96. p.) A magyar köz- és tájnyelv használata nem következetes: néhol címszóként magyar tájszó került a szócikk „fejébe" - például „párukád" (62. p.) -, pedig erre ott a köznyelvi megfelelője: párolókád. Német hatásnak vélhető az „Ofen" - „Kachelofen" párnak megfelelően az „agyagkemence" „kályháskemence" szembeállítás. (105. p.), Esetünkben ez szükségtelennek látszik, s elegendő lenne „kemencéről" és „kályháról" beszélni. A címszavaknál maradva nem tűnik következetesnek, hogy a települések magyar neve után is (zárójelben) - következetesen - a tájnyelvi szlovén kifejezés áll, mint az irodalmi szlovén megfelelőjük után. (A kétnyelvűség okán ide legfeljebb a magyar tájnyelvi forma passzolna.) Néhány esetben a szócikk első mondata a címszó tömör meghatározása. Didaktikai megfontolásból, iskolai használatra szánva talán ennek is volt értelme. De akkor miért nincs következetesen végigvive?!? Sőt, a 81