Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1997. (Szombathely, 1997)

1. szám - ADATTÁR - Szúnyogh Sándor: Él az arany és a vér. — Aranymosás a Muravidéken —

deklinkön. A fivérek elmondták, hogy ma már nem foglalkoznak aranymosással, mert nem kifizetődő és igen egészségtelen, fárasztó munkának számít. Ma már csak a látványosság kedvéért viszik magukkal a „szerszámokat", hogy bemutassák, milyen is volt évtizedeken, évszázadokon át az aranymosás. Kimondták, hogy csónakokkal vagy szekerekkel mentek el a távoli falvait környékére, a Mura kanyargó medréhez „aranyat keresni". Vittek magukkal két-három napra való élelmet és ott is háltak, mert nem volt érdemes hazautazni. Az aranymosók általában hárman voltaic. Emryi emberre volt szükség a munkához. Először meg kellett találni azt a helyet, amely az átlagosnál több aranyszemcsét ígért. Próbalcéppen egy-egy lapátnyi homokot gyorsan kimostak, hogy lássák, vannak-e benne aranyszemcsék. A falapátot, amellyel a „próbát" vették, „gledalka"-iiak (keresőnek) hívták. Ha úgy ítélték meg, hogy a folyónak az a partrésze megfelel, tábort ütöttek. A folyó zátonyának felszínéről eltávolították a kavicsot és a finom homokból kisebb halmokat raktak. Ezután kitámasztották a durva felületű, 70-80 centiméter szélességű nyárfadeszlcát. Ezt a mintegy 120 centiméter hosszúságú deszkát lejtőnek használták. Az egyik munlcás erre rakta a homokot, a másik pedig egyfolytában öntözte rá a vizet és ezzel mind finomabbra iszapolta. Némely deszkának hosszában árkos bevágásai is lehettek, de a robusztus felszínű deszka is visszatartja a szemcséket. Az apró homokkal vegyült aranyszemcséket külön edényben tárolták. Nem egyszerű munkáról volt szó, mert naphosszat bokáig vagy térdig vízben kellett állni. Egész napon át folyt a munka és a kis edényben egyre több aranyszemcse csillogott. Ezután előkerült a zsebből a kis üvegcse, amelyben higany volt. Az összegyűjtött aranyszemcséket a higannyal együtt egy apró ruhadarabkára öntötték és a ruha. sarkait jól összeszorítva gondosan körülcsavarták, hogy a víz kifacsarodjon az anyagból. Amikor a mogyoró vagy dió nagyságú kis sárga golyócskát a ronggyal jól kiszárították, egy samottéglára helyezték és parazsat tettek föléje. Az izzó parazsat közelről állandóan fűjiü kellett, hogy izzón, az arany minél jobban kötődjön és a higany elpárologjon. A murai arany sokkal tisztább volt, mint a drávai, vagy a szávai. így naponta 3-6 grammnyi aranyat lehetett kimosni. Egyes dokumentumok szerint a dunai arany latja 13 forint és 30 krajcár volt, a murai és drávai aranyé 14 forint 45 krajcár, míg a többi folyókból nyert arany ára 11 forint volt. Mária Terézia is szigorú törvényt hozott az aranymosásról és nagy pátenslevelének egyik bekezdésében többek között a következőket írja: „... Miután köztudomású dolog, hogy nem csupán a Duna, a Dráva és Száva, hanem más Magyar-, Horvát-, és Szlavónországban lévő folyók és 22