Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

4. szám - ADATTÁR - Kercsmár Rózsa: Megmaradni magyarnak

ban, ahol pillanatnyilag szumiyad a kulturális élet, újra a saját táncosoktól, énekesektől lesz hangos a kultúrterem. Ne engedjük, hogy édes anyanyelvünk érdessé váljon. Értelemmel, érzelemmel locsoljuk, mint a féltve őrzött virágot, Tanítsuk meg gyermekünkkel azt a nyelvet, amelyiken meg kell értetnünk, hogy ott, ahol őseink bölcsője is ringott, békében, megértésben kívánunk élni. Ne engedjük tovább fokozni a békétlenséget. A békés együttélés szellemében, egymást, egymás kultúráját, másságát tisztelve éljüidt, mert egyedül ez lehet a fejlődésünk záloga. Ehhez kívánok a szent ümiep alkalmával mlndamiyiunknak erőt, akaratot, bátorságot. Sajnos, a jelenlegi magyar nemzetiség vezetősége keveset tesz az említettekért. Fájó, hogy az azelőtt a muraszombati községhez (járáshoz) tartozó magyar falvakat a nagy szlovén községekhez csatolták. Ezzel az Őrség nyúlványának elszlovénosodását serkenti Szlovénia. A hiba megtörtént a szlovén országgyűlési képviselők ,jóvoltából", de van lehetőség annak kijavítására. Hódos él is ezzel, de sajnos, a pártos falvi helyi közösséghez tartozó falvak maradnak a Moravske Toplice-i járásnál, így a magyar nemzetiségnek járó pénzből majd csalt csöpög a magyar falvakba, és tovább marad a fejletlenség, ami tudjuk, hogy mivel jár. Az ott élő magyar vezetőség egymás közti civakodása és egyesek tájékozatlansága, vagy jobban mondva tudatlansága megpecsételi a négy magyai* falúban (Pártosfalván, Kisfaluban, Csekefán és Szentlászlón) élő emberek sorsát. Fájó ez. Biztos vagyok benne, hogy a történelem, ha majd egyáltalán foglalkozik e kívülrekedt Ids népcsoport múltjával, a mostani magyar vezetőkről nem szól dicsérőleg. Beké György jeles romániai magyar író „Peremvidékek magyarsága" című kötetéből (119. p.) vett idézette fejezem be gondolataimat: „Egyének halála, szemünk láttán, mindenkor megrendítő. Közösségek elmúlhatnak közönyös, hideg pillanatok alatt? A közösségi halált - bármilyen különös ez! - a nyelvünkben, nemzeti létünkben elhaló népek sem érzékelik saját drámájukként. Mint amikor a pusztító betegség álnok jósága előbb a lelket kábítja el, teszi érzéketlenné, hogy ne fájjon a test romlása. Egyenként öli meg a szavakat, hogy észrevétlenül végezhessen a nyelvvel. Kimossa a tudatból az ősöket, hogy ne ébredhessen felelősség az utódokért. A történelem legszörnyűbb háborúja sem tudott olyan pusztítást tenni a népekben, mint önnönmaguk. Az ellenséges katona leszúrhatja a csecsemőt is barbár indulatában, lehetséges holnapi ellenfelét, de nem gyilkosabb-e az az anya, aid tulajdon magzatát szoldatja el saját édes szavaitól, amelyeket ő még az anyatejjel együtt szívott magába? Nem táplálékot alcar megvonni gyermekétől, ellenkezőleg: liiedebne szerint az amúgy is keservesnek ismert élet könnyítésének idegen szavaival kívánná fölvértezni." 50