Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

4. szám - MŰHELY - Hesztera Aladár: Vasi emlékek jövője. - Magánvélemény huszonöt év restaurátori gyakorlata után -

pontja. A restaurátor, ha jó restaurátor, nem más, mint egy koordináló menedzser abban a soktényezős játékban, melyben pénzügyi, jogi, szakmai, műszaki, hivatali, technikai, kémiai kompromisszumokat kell kötni a műtárgy érdekében. Azért, hogy a fenti sok tényező eredőjeként olyan döntés szülessen, mely csak és kizárólag a műtárgy érdekét és vele a múlt megőrzését célozza. Ez az, ami a legritkább esetben sikerült nekem, de bővebb ismerettel bátran állíthatóin sajnos nem csak nekem. A műtárgy, múzeumi műtárgy, fogalom, de a konkrét esetben ez hol búbos kemencévé, hol inggombbá, hol valamilyen fegyverré, más esetekben pedig, porcelánná, festménnyé és még ki tudja, hányféle tárggyá válik. Az ötletszerű felsorolásból is látszik, hogy olyan szerteágazó, heterogén és igen nagy mennyiségű tárgyról van szó, melyek közt valami egységeset, összefüggő isméiveket kell keresni ahhoz, hogy a restaurátori beavatkozások sora áttekinthető, kezelhető maradjon, emberi agy számára követhető legyen. Ebben nyújt segítséget a kémia, a biológia és az anyagismeret. Ha a múzeumi műtárgyak anyagait kell felsorolni, máris könynyebb helyzetben vagyunk. Ezek a műtárgyak ugyaiús fémből, fából, kerámiából, üvegből, csontból, textilből, papírból, bőrből készültek. Ez a nyolc anyagféleség az ezerkilencszázas évekig lefedi a múzeumi műtárgyak teljes skáláját. A 20. század már sok ismeretlen és a műtárgyvédő számára kellemetlen meglepetést tartogat. A negatív meglepetések sorát előidézni tudó jelenséget sommásan műanyagoknak nevezhetjük. Az ekkor megjelenő, egyre szerteágazóbb mesterséges anyagok pusztulási mechanizmusa igen felgyorsul, összetételük igen bonyolulttá válik, így a velük, illetve pusztulásukkal szembeni harc egyre kilátástalanabb Európában is, de a magyarországi, kissé manufakturális felfogású műtárgyvédelemmel végképp. Ezek ellen az anyagok ellen csak a vegyészet magasabb szintjén, profi fizikusok, kémikusok, laboratóriumok, felszerelések segítségével és csapatmunkával lehet felvenni majd a versenyt nekünk, talán a 21. században; és veszik fel a harcot ma és vették fel már tegnap a fejlett országok vezető múzeumai. A műtárgyak, bármilyen elképzelhetetlen, de egyetlen logikai folyamat szerint „élik le életüket". Azonos a pusztulás elvi mechanizmusa, igaz, a sebessége más és más. Amikor a régész ásója beleütközik a tárgyba, az az elenyészed bizonyos mértékén túljutott. Ez a folyamat függ a tárgy anyagi minőségétől, függ a földben töltött időtől, függ a talaj kémiai összetételétől és függ az éghajlattól. Nem véletlen, hogy az ősemberről általában a kőbalta jut eszünkbe, pedig tudjuk, hogy sok egyéb, az ő színvonalához képest bonyolult és más anyagú eszközt is használt. Ezeknek a pusztulási idejűit sokkal gyorsabb, mint a köbaltáé. Semmi más 36