Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

4. szám - MŰHELY - Hesztera Aladár: Vasi emlékek jövője. - Magánvélemény huszonöt év restaurátori gyakorlata után -

A FŐ PARANCS: NE ÖLJ! „ Vannak emberek, akikről csak azt lehet tudni, hogy meghalni majd szépen fognak. Hiba nélkül." Domaiiidy Miklós A nemzetközi műemlékvédelem alapegyezménye, a Velencei Carta - melyet, mint mindent manapság, elavultnak és idejétmúltnak tartaiialc egyesek - a fő parancsot úgy fogalmazza meg, a 16 pontjából több ponton keresztül, hogy minden ország a meglévő műemlékeiről gondoskodjon karbantartással, jogi háttér biztosításával és minden egyéb módon. Ezt az egyezményt 1964 óta több száz! hasonló egyezmény árnyalja és egészíti ki. Az alaj>kérdés az, lehet-e tartós eredményt, vagy netán véglegeset elérni a restaurátori beavatkozással a műtárgyak állapotában. A kérdésre egyetlen szóval lehet válaszolni: nem. Mondjuk ezt mi, a harmadik magyar restaurátori generáció, akik sokkal jobb körülmények között végezzük a munkánkat még akkor is, ha a jelen minden problémáját előtérbe állítom. Elődeink az egyszer és mindenkorra helyreállított műtárgy eszményében hittek. Őket hallgatva mindig felsejlik Zorán Sztevanovity egyik jól sikerült szerzeményéből „... Apám hitte a folyók irányát, és úgy hiszem, ez így volt szép..." Hasonló hit vezérelte az első generációt. Nem tudom, mi lett volna az általuk vitathatatlanul felmutatott eredni émiyel enélkül a hit nélkül. A mai generáció átlátta azt a materiális szomorú valóságot, hogy véges életű tárgyakat, véges életű kémiai anyagokicai az örökkévalóság számára helyreállítani nem lehet. A mi receptjeink több kötetet töltenek meg; az egyes receptek, még szabvány formátumban is, fél géppel írott oldalt tesznek ki. Sajnos nincsenek már csoda masszáink, sem csodamasszáink, nincsen gondolomra összeállított recept. Műiden kiszámított, egzakt, csoda nélküli és egyre inkább hit nélküli. Ma az elődök, általános restaurátornak nevezett szakembereszméuyét felváltotta a szakrestaurátorok hada, akik elnéző mosollyal néznek el a beszélgetőpartner feje fölött akkor, ha szóba kerülnek ezek a műtárgyak érdekében mindent megtenni képes emberek. Nem sikerült nekik. Nem sikerült az egyszer és mindenkorra, nem, de sikerült valami, ami valószínűleg nekünk már nem fog. Sikerült átmenteni különösebb pusztulás nélkül az 1945 előtti-utáni műtárgyállományt a mának, sikerült a szó legigazibb értelmében láncszem lemii. Ma a szakszerűség jegyében egyre drágább anyagok, egyre öntudatosabb restaurátorok, egyre agresszívebb, kinyilatkoztatásszerű szakvélemények, egyre kevesebb tárgyi emléket képesek átmenteni a holnapnak. Kevesebbet, mert megfizethetetlenek, mert kivárhatatlanok, de csak azért mert így a láthatat30