Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

4. szám - MŰHELY - Hesztera Aladár: Vasi emlékek jövője. - Magánvélemény huszonöt év restaurátori gyakorlata után -

által és annak védelme alatt bizonyíthatóan orosz földre rabolt magyar műkincsek garmadáját, nem beszélve a bizonyíthatatlan, de regisztrálható műkincsekről - csak kevesen tudtál«, és még kevesebben merték elhinni. Ma az orosz állammal egyre publikusabbá váló kormányközi tárgyalások nyitják rá egyre több struccpolitikát folytató embernek a szemét erre a tényre. Minden történelmi sorsfordulónak kikiáltott, politikailag manipulált hatalmi kül- és belháború, így az 1945 és 1956 évszámaival körülírható is, a múlt minél teljesebb pusztítását teliültette elsődleges feladatának, mert nem volt bátorsága, szellemi és erkölcsi tartaléka a múlttal szembenézni. Nem volt ez másképp nálunk, Vas megyében sem. Műtárgyaüik állapota ma rosszabb, mint a vasi restaurálás történetének folyamán valaha. De igaz az a tétel is, hogy soha emiyi rendbe tett, restaurált műtárgy, emlék nem volt a megyében, mint ma. Ez az ellentmondás sajnos csalt látszólagos. A fent érültett politikai kényszer eredményezett olyan mennyiségű műtárgyat először, melyet képtelenek voltak és a mai napig is képtelenek vagyunk kellő szűrben tárolni, konzerválni, helyreállítani. A másik ok, az előzőek koinpenzálási kísérletéből faltad. A mindenkori vezetés lassanként rádöbbent a felelősség mértékére, és később - későn - fokozatosan növekvő pénzügyi támogatásban részesítette a múzeumokat, ezzel a Savaria Mx'izeimiot is. A múzeumok a több pénzt újabb gyűjtésekre, ásatásokra stb., tehát tárgymemiyiség növelésre, következésképp tárgyállag-rontásra használták fel. Ezek a tendenciák a vasi múzeumi hálózatban tisztán követhetők. Az erőltetett kiállítótér-növelés, a minél többet mutatiü akarás - a múzeumi egységek egész sorozatának létrehozása Vas megyében végképp bezárt minden jelentős állagmegóvási, fejlesztési lehetőséget. Ezen id Ők alatt a háftérfejlesztésre - melynek irányai vüágosak, a múzeumi hierarchia alacsonyabb pontjául, iiiformációszegénységbeii lévőknek is egyértelműek voltak - nem kei-ült megfelelő összeg, így az csali hellyel-közzel, ötletszemen történhetett meg. Az ellentmondásokhoz ma a társadalmi ellentmondások is hozzájárulnak, még tovább bonyolítva az amúgy is igen összetett kérdést. Ez az a pont, amikor a társadalom erkölcsi tartása, mely évszázadokig védte a műtárgyállományt, teljesen összeomlott. Erre szeretnék ma a legtöbben ráhúzm a múlt problémakerülgetéseit, az „itt nincs és nem is volt jelentősebb gond, ami van, azt megoldani csak pénz kérdése" szakmai cinizmusát, mely még ma is sokszor megfogalmazódik. 27