Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

4. szám - MŰHELY - Hesztera Aladár: Vasi emlékek jövője. - Magánvélemény huszonöt év restaurátori gyakorlata után -

réti a „régi, idejétmúlt" gótikus vörös márvány kutat, és a darabokat a visegrádi palota építésénél felhasználják, mint építő anyagot. Az egy más kérdés, hogy ezért aztán a húszadik szazadban van mit megtalálni és helyreállítani. Mátyás királyon pedig számon kérni ezt a lépését igazságtalan tett lenne, mert egyszerűen olyan etikai norm álcát támasztanánk vele szemben, melyek csak századok múlva jelennek meg Magyarországon. A 15-16. században, ha bármilyen beavatkozás történt egy korábbi műalkotáson, az a restaurátor műveként élt tovább, neki tulajdonították a darabot. A 17. században kialakult nagy fejedelmi képgyűjtemények teszik: szükségessé a restaurálást, a nyilvántartást, egyáltalán a gyűjtemény valamilyen szintű kezelését, A képtárait őrei azok, akik először ezekkel a tevékenységekkel próbálkoznak. „1681-ben Filippo Baldinucci először határozza meg a restaurálás fogalmát: újra elkészíteni egy műalkotás romlott részeit és azokat, amelyek a régiség miatt hiányoznak." „A nagy francia Enciklopédia (1770) a restaurálás céljának a műtárgy eredeti állapotban való visszaállítását jelöli meg." „1800 körül Fiorillo kimondja, hogy a műalkotás hiányzó részeit nem szabad visszaállítani." „Von Pettenkoffer mondja ki határozottan először a dokumentálás szükségességét. Ugyanő hangoztatja a hitelességet, mint a restaurálás követelményét." A dokumentáció - ha jó - nem más, mint a tárgy információinak megsokszorozása. Ha jó a dokumentum, Ids túlzással azt állíthatom, hogy birtokában, megfelelő technikai ismeretekkel a tárgy „reüikarnálható". Az így létrehozott tárgy a mai fogalmaink szemit a hamisítvánnyal azonos és egyes profi kivitelezésű esetekben, a mai műszeres technikával sem különböztetheti*) meg az eredetitől. Ekkor felmerül a kérdés, hogy ezekben az esetekben van-e egyáltalán értelme a további különbség tételnek. A kérdésre ez a gondolatmenet nem tud választ adni a teijedelem szűkössége miatt. A dokumentáció viszont a restaurátori beavatkozás utolsó fázisa. A tárgy csak akkor van kész, ha kész a dokumentáció. Ebből fogja az utókor restaurátora tudni, hogy mit és miért tettünk mi a tárggyal. A dokumentum is véges életű. Korai leltáraink, sok évszázadosalt, múzeumi leltárkönyveink száz évnél is idősebbek lehetnek, fényképeink, hangfelvételeink több évtizedesek, mikrofilmjeiiik, talán harminc évesek, videóink néhány évesek. A leltárak ma is olvashatók és helyes környezet24