Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)
1. szám - MŰHELY - „így estem olthatatlan szerelembe a könyvvel" — Szibler Imréné önvallomása —
dött tömeg. Mivel férjem nem lépett vissza a pártba, megint engem fenyegetett meg a párttitkár: „...megérzed ezt életed végéig!" Igaza lett. 1957-ben fiúnk született, aid mellől hat hét után újra munkába kellett állnom. 1965. április 25-én öt méteres csúcsot futott a Rába folyó és elöntötte cukorgyári-telepi lakásunkat, A padlásra menekültünk. Kétéltű járművekkel mentettek ki berniünket. Szülte mmdenünk odaveszett. 1965 őszén a Szatmár erdő mellett vett telkünkön felépítettük három szobás családi házunkat. 1968-ban ide költöztünk ezermester férjem érdemeként. A következő húsz évben életünk csendesen folydogált. 1962-ben beléptünk a Turista Egyesületbe, és bejártuk hazánk szép tájait. Végigzarándokoltuk Vas megye és az ország történelmi emlékhelyeit. 1983-ban a sárvári Honismereti Szakkör aktivistája lettem. Tíz éven át vezettem a kör naplóját. Évente rengeteg új ismeret birtokába jutottam a velemi tanfolyamokon. Öt év óta a Honismereti Akadémia juttat értékes tudiiivalőkhoz. Ha összegezve visszatekűitek hatvan éves életutamra - műidig a körülmények rabszolgája voltam - a sors nem volt kegyes hozzám. Védelemre szoruló természetem műidig felvetette velem az elém dobott kesztyűt és merszem is született pofán csapni vele az igaztalanul támadót. Ám legtöbbször behúzódtam lelkem csigaházába és rágódtam az igazságtalanságokon. Kompromisszumkészségem óriási volt: szembeülni, megbeszélni. Ma is ez a filozófiám. Velem soha nem szembeültek, „leütöttek hátulról." Megvetem a számító, a „cél szentesíti az eszközt" mentalitású embereket. Gyűlölöm a hazugságot, az igazságtalanságot, a terrort. A téglagyári vadvízország, a majori népek őszűitesége, a puszta szabadsága, a cselédsor előtt suttogó fenyvesek, apám bátorsága, anyám és az apácák szeretetteljes nevelése alakították ki énemet. Hatottalt rám a paraszti élet tárgyai, a ládafia, az asztalfia, a szentsarok is. A „második műszak" miatt még autodidakta módon sem képezhettem magam. Agyonhazudott az egyenlőség, csak a férfi hódolhat hobbijának, az asszony örökké a család cselédje marad. 1988. december 31-én, 37 év munkaviszony után korkedvezménnyel nyugdíjba mentem. A „felszabadulásomkor" megélt különleges érzelmek hatása után - amurt ötven pár lyukas zoknit megstoppoltam és elegyengettem a eéniaszálakat a varrógépfióltban - hiányérzetem támadt. Rájöttem, hogy nem élhetek a ceruza nélkül. 23