Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

1. szám - MŰHELY - Antal László: Hagyomány és korszerűség

Létezik-e itt és most, ezen a főiskolán a művelődésszervező képzésnek, de általában a tanárképzésnek olyan hagyománya, amelyet akár tagadni, akár továbbépíteni lehet? Létezhet-e a felsőoktatásban a hagyomány és korszerűség harmóniája. Összeegyeztethető fogalmakkal állunk-e szemben? Milyen hagyományértelmezéssel azonosítsuk magunkat? Azzal-e, amely szerint a hagyomány a kultúrát formáló és különböző korokon átsegítő működési feltételek gyűjtőmedencéje? Amely szerint a társadalmi hagyomány közvetett vagy közvetlen átvétel, amelyben a régi küzd az újjal, az életképes az életképtelennel?

1 Vagy azzal értsünk egyet, amely szerint a hagyomány pusztán a kiváltságos tanuk tekintélye által meghatározott, önkényesen zárt témakatalógus, és semmi racionális indokunk nincs, hogy higgyünk benne, hiszen a hagyomány az előítéletek puszta halmaza, s csupán csak erkölcsi tudást korlátozó jellege van? Példám talán erőltetettnek tűnik, de hiszem, hogy alkalmazható, miközben az alternatívák közüli választásom irányát is megjelöli. Bartók Béla fogalmazta meg önmaga és Kodály Zoltán a hagyományból, a népzenéből sarjadó művészetének jellemzésére: „A mi dolgunk az volt, hogy megérezzük ennek a mindeddig ismeretlen zenének a szellemét, és ebből a nehezen kifejezhető szellemből teremtsünk új stílust." Mi volt ennek a szombathelyi iskolának a rejtett tantervi szelleme, amelyből új stílus teremthető? Nézetem szerint az, hogy hallgatóközpontú, közösségteremtő, rítusokat, üimepeket tereinteni tudó iskola volt, amelyben annak egyes tanárai alkotni, gondolkodni tanítottak. A maga romantikus felhangja, bája ellenére az életre felkészítő, embert megbecsülni megtanító iskola volt. Végül hangsúlyozva, még akkor is, ha anakronizmusnak tűnik: nevelő iskola volt! E tradícióban rejlő lehetőségek felhasználhatók-e itt és most a felsőoktatás megújuló, európaiságra törekvő fejlesztésében? Hitem szerint igen, ha a korábban említett hagyományra alapozottan nem mondunk le a nevelő felsőoktatás eszméjéről. A posztíndrusztriális civilizáció peremén vergődő kis hazánkban egyre erőteljesebben létezik valami, amit tál-oktatásnak nevezhetünk, s lassan az alapfokú iskoláiiikban is bűn lesz nevelésről, neveltetésről beszélni. Ha lemondunk a nevelés eszméjéről, akkor azt is elismerjük, hogy nincs szükség önismeretre, szocializációra, s csak a kész embert látjuk magmik előtt, akinek nüics szüksége nevelőhatásokra. Félő, hogy egy félreértett szabadságeszmény szellemében szép, demokratikus csöndben lemondunk az általános emberré nevelés végered13