Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

2. szám - Csorba László: Látszat és valóság - Magyarország anno -

megfigyelt, szimbólumértékű sajátossága annak a kornak, amelyben az épületegyüttes megszületett. Az ehhez hasonló ellentmondások mentén pedig meglepő pontossággal tárul fel, hol is tartott a régió a kiegyezés és az első világháború közötti évtizedek feleútján, miben volt más és napjainkból nézve mégis olyan zavarbaejtően ismerős a millenáris ünnep Magyarországa - válójában milyen is volt Magyarország anno 1896... A kereteket jól jelzi pár statisztikai adat. A Habsburg-család monarchiája magyar felének - a négy évvel későbbi népszámlálás szerint, Horvátországot nem számítva - 16.838.255 lakosa volt. Őket azonban csupán az ún. politikai nemzet hívei vették mind magyarnak: nyelv és hovatartozás szerint közülük csupán 51,4 % számított tényleg ebbe a nemzetiségbe (az ötvenszázalékos határ fölé is csak a szorosan megelőző két évtized gazdasági-társadalmi fejlődésének asszimilációs vonzása tornászta fel ezt a számot). A vérrel szerzett haza polgárainak 11,8 %-a németül, 11,9 %-a szlovákul, 16,7 %-a románul, 2,6 %-a szerbül, 2,5 %-a ruténül, 1,1 %-a pedig horvátul adott hálát az égnek (vagy szidta érte...), hogy ezen a földön élhet. Éppúgy a lefolyt századok alakították a felekezeti megoszlás arányszámait is: 48,7 % latin és 10,9 % görög katolikus, továbbá 13,1 % orthodox, 14,4 % református, 7,5 % evangélikus és 0,4 % unitárius keresztény mellett 4,9 % zsidó tartotta a felekezeti köteléket. Az egyházak szerinti nyilvántartás egyébként a nemzetiségre is tartalmaz utalást: aligha véletlenül nevezték a reformátust magyar, vagy az evangélikust német vallásnak, s habár a hazai görögkeletiek sem görögök nem voltak, sem keletiek, közismert volt az orthodox papi értelmiségnek a szerb vagy a román nemzeti mozgalomra gyakorolt kiemelkedő hatása. A 20. század keserű tapasztalatainak birtokából visszatekintve persze ma már kissé furcsa, milyen drámai elnyomásként élte át a hazai nemzetiségi politikusok egy része a magyar államhatalom oldaláról kétségkívül érvényesülő asszimilációs nyomást. Meg kell azonban értenünk, hogy a közösségi érzelemvilágnak csakúgy, mint az individuálisnak, nincs semmiféle objektív skálája. A nemzeti közösséget féltő korabeli aggodalom akkor is méltánylandó, ha később, a monarchia felbomlása utáii aránytalanul nagyobb viszontelnyomást kellett eltűrnie azoknak, akik az uralkodó nemzet helyzetéből a kisebbségi lét szintjére szorultak. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy az 1895/96. tanévi helyzetről készített felmérés szerint az 18.235 népiskolának - nem tévedés! csupán alig több mint fele, 9.832 volt tisztán magyar tannyelvű. Csak románul tanítottak 2.292-ben, magyarul-románul vegyesen 705-ben. Horvát-szerb tannyelvű volt 1.443, ugyanez magyarral vegyesen 279; tisztán szlovák 707, magyarral vegyes 1.176; tisztán német 446, magyarral vegyes 846; tisztán ukrán 191, magyarral vegyes 255. A sajtó hasábjain 7