Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1994. (Szombathely, 1994)

1. szám - IN MEMORIAM - Hargitai József: Életművében él tovább —Emlékezés Musits Jenőre—

Eletének utolsó éveiben gyakran, szinte naponta találkoztunk. Es majdnem mindig ugyanott: a megyeháza előtt. En a hivatalba mentem, ő a Jókai parkból jött, a Nyugdíjasok Házából -évek óta ott lakott- igyekezett a város főterén lévő Idősek Napközi Otthonába. Délelőttönként nap mint nap ott olvasta el az újságokat. Óramű pontossággal érkezett, ha esett, ha fújt, szinte az órát lehetett volna hozzáigazítani. Szolid, szürke vagy fekete öltönyéhez mindig vasalt inget, sötét nyakkendőt viselt. Ha zordra fordult az időjárás, fekete gyapjúfelöltőt hordott. Ilyenkor is azonban a puha, meleg sál alól rendszerint kivillant a majdnem mindig világos ing és a különös gonddal megkötött nyakkendő. Kalapot, sapkát sohasem viselt. Télen, nyáron fedetlen fővel járt. Ha hordta a havat vagy csikorgó hideg volt, előkerült a Bocskai-fazonú prémes kucsma. Üdvözléskor, köszönéskor ezt is megemelte. En a kalapot, ő a kucsmát. Távolabbról a vastag szemüvege mögül is mindig megismert. Ilyenkor kimért gesztusával, jellegzetes mozdulatával üdvözölt. Intett, ahogy senki sem tudott, ahogy azt tanítani kéne, de talán ezt is lehetetlen lenne, mert annyira utánozhatatlanul az övé volt az a sajátos, meg nem alázkodó, de a partnert, a társat sem megalázó, nem lekezelő finom karmozdulat. Es csakis mindig a jobb kezével. Ki volt hát ő, akinek alakját ezzel a lehető legpontosabb leírással hűen igyekeztem felidézni? Musits Jenő — volt. Sokunknak atyai jóbarátja, sokunknak tanítómestere; jó pedagógus és fáradhatatlan közéleti ember. 1907. március 23-án született Szombathelyen, a Nagykar utcában, az egykori Karicsán. Édesapja postatiszt, édesanyja a háztartás vezetője és hat gyermek felnevelője. 1913-tól 1917-ig a püspöki iskolában végezte el a négy elemit. Az első világháború kitörésének híre egy életre kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. Az addig tisztes jólétben élt család helyzete gyorsan romlott. A pénz elértéktelenedett, szinte alig tudtak élelmiszerhez jutni. Kukoricadarálót vásároltak, s ezen őrölték meg a faluról nagy nehezen beszerzett morzsolt kukoricát. Gyakori étel volt akkor a családok asztalán a lisztből sütött prósza és a darából főzött kukoricakása. 1917 és 1921 között végezte el a premontrei gimnázium négy alsó osztályát. Családi körülményei a minél előbbi kenyérkeresethez jutásra kényszerítették, ezért a csurgói tanítóképzőben folytatta tanulmányait. Áldotta a sorsot, hogy tanító lett belőle. Hosszú pályájának és életének minden eredményét és sikerét annak tulajdonította, hogy pedagógus lett. Hálás volt a csurgói alma maternek is, hogy mindarra felkészítette, amire egy néptanítónak szüksége volt; egész életében abból a szellemi iszákból merített, amelyet 1928-ban a csurgói tanítóképzőből hozott útravalóul. Elsajátította a tanítás 82