Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1994. (Szombathely, 1994)

2. szám - Horváth Sándor: Korunk gyermeke —Születésnapi beszélgetés Kuntár Lajossal—

jaként. Édesanyám erre azt mondta: — Hát biztos elírta az a részeges jegyző! Hát én csak tudom, hogy mikor szültelek! Özvegynek a nyolcadik gyereket is felnevelni nem lehetett könnyű akkoriban. Mennyire voltak jómódúak? Nem voltunk jó módúak: a családi birtok olyan 20 hold lehetett. Viszont a legidősebb bátyám is csak tizenöt volt édesapánk halálakor. Még nem tudta megfogni az eke szarvát. Ez édesanyánkra maradt. Sokszor említette nekem: fiam, tejem nem igen volt, téged inkább könnyekkel neveltelek. Mondták is többször, hogy vézna gyerek voltam, s azt gondolták, nem érem meg a felnőttkort. Hogy hogy mégis taníttatta az édesanyja? A csörötneki általános iskolának én voltam a szavalója. Szóval jó fejű voltam, s addig-addig beszélt édesanyámmal az igazgatónk, míg rá nem beszélte, hogy beírassanak a gimnáziumba. Egyik alkalommal László Emil igazgató-tanító Szombathelyre hozott el minket kirándulni. Felköszöntöttük a Vasvármegye főszerkesztőjét, képviselőt és meglátogattuk a nyomdát is. A nyomdában csodálattal néztem a szedők munkáját. Alltam szájtátva az egyik mögött. O meg a nevemet kérdezte. En megmondtam. Egyszer csak kivett egy ólomdarabot, és a kezembe adta. En ledobtam, mert nagyon forró volt. Nagyot nevetett. Felvette, belemártotta festékbe és az egyik cikk alá odanyomta vele az én nevemet. Azt mondja: — Nézz ide, ezt te írtad, elteheted emlékbe. — Ez is megmaradt bennem. Es biztosan hatott a későbbi pályaválasztásomra is. A rokonságukban voltak papok: édesanyjának nem az volt a szándéka, amikor továbbtaníttatta, hogy papnak adja? Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy tanulhattam. A Kuntár-családban két pap volt: egy piarista és egy plébános, aki utoljára Narda plébánosa volt. Diákkoromban a vakációkat mindig Nardán töltöttem, és minden nap minisztráltam Nardán is meg Csatárban is, mert szerettem oda átjárni. A nyolc testvérből öt fiú volt. Édesapám azt akarta, hogy az ő családjából is legyen egy pap. O meghalt. Nehéz időszak jött: a bátyáim iparosnak tanultak. Utoljára maradtam. Es édesanyámnak ez volt a titkos vágya, hogy így teljesíti édesapám kívánságát. Nekem nem mondta, csak jóval később, már a feleségemnek. Amikor a fiam 1948-ban megszületett, édesanyám bejött Szombathelyre, és a falusi illem szerint a gyerekágyasnak enni hozott. Akkor mondta a feleségemnek: — Édes lányom, ha tudtam volna, hogy a Lajos nem lesz pap, nem taníttattam volna. 8