Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1992. (Szombathely, 1992)

1. szám - Kuntár Lajos: Mindszenty Jószef szombathelyi diákévei. -100 éve született a megyénkből elszármazott hercegprímás

Egy rossz rozsdás kalabérja, Életlen szablyája. Csipás szemű kanczájával Együtt van kvartélja." * * * A trencséni mezőn elbukott a zászló, elbukott az eszme, azután csendesen haldoklott a szabadság, míg eljutott a sereg a majtényi síkra. Itt letették a zászlót, a Mária lobogót, még egyszer és utoljára megszólalt a tárogató zokogva busán, a magyar szabadságot gyászolva. — Aztán ez is elhallgatott, mert a német attól félt, hogy az a bűvös hangszer újra azt zokogja: "Recudescunt...", attól fél, hogy újra felszaggatja a sebeket, amelyeken csak még a vér aludt meg és újra lázba jő Rákóczi népe. Pedig felesleges volt a félelme! Oh mert a magyar érti azt, hogy egy kis séta jobbra és újra otthon van, oh! igen hamar átvedlettek a kurucok labancokká. Az önzetlen, előkelő szabadsághősök elhagyták a hazát, így tettek a szegények is vagy pedig a rengetegben bujdostak. Az ő ajkukon termettek a bujdosó dalok, amelyek elsiratják a kifáradt és elkábult nemzetet, önmaguk keserű életét. Lelküket a bűnvád mardossa, hogy a magyar megérdemli sorsát. A nemzeti felkelések korszakában a fájdalmas panaszból, egy nemzet keservéből kisarjad a Rákóczinóta. Mikor már nincs semmi remény s azok bujdosnak el, lesznek hontalanná, akik úgy odanőttek a szívéhez, egy kétségbeesett, halálhörgő kiáltásban tör ki ismételten a nemzet: "Jaj, Rákóczi, Bercsényi, Vitéz magyarok vezéri, BezerédL Hová lettek magyar népnek Élő tüköri Nemzetünknek hírszerzői Fényes csillagi, Ocskai?!..." "Másfél százados bánat szól belőle" — mondja Thaly Kálmán. "Sok vérbe, sok könnybe, sok fájdalomba került nekünk ez a bús elégia." Az idő múlt, fogytak már a megbélyegzett "hazaárulók" a rodostói parton. Pedig nem ott akartak meghalni, ők egy diadalmas harcot vártak, amelyben a nemzet vérrelöntözve újra ébred, szabad, dicső lesz az elárvult Pannónia. A remény újra csalt, Rákóczinak elátkozottan kellett nyugodnia az idegen földben. Az idő újra csak múlt, szaladt, s az országon egy felséges hang rezdült keresztül s nyomán édes-bus idők emlékei elevenednek fel: Rákóczi és társai megérdemlik, hogy hamvaikat hazai föld takarja. Rákóczi hazajött, szelleme él s a nemzet szíve újra megdobbant, mikor Rákóczi lehelletét érezte." 15