Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1991. (Szombathely, 1991)

1. szám - ADATTÁR - Szigetváry Ferenc: A kőszegi hasonszenvi kórház

gyik 13 esetből 13 gyógyult; asthma 1 eset - gyógyult; asthma humidum 7 esetből 6 gyógyult, 1 meghalt; 3 méhrákból 2 meghalt, 1 gyógyulatlan; az egyetlen diabéteszes meggyógyult (??), ugyanúgy az 1 epilepsziás is. A 30 mindennapos váltólázból mind kigyógyult; ugyanúgy a harmadnapos váltólázból mind a 21, a negyednaposból (malária mindkettő) a 11-ből 10, 1 gyógyulatlan. Ugyanúgy meggyógyult az egyetlen gyermekágyi-lázas beteg. A vízkórokban nem voltak ilyen jók az eredmények: a 4 hasvíz-kóros közül 3, az általános vízkórosok 7 betegéből 4 halt meg. Meggyógyult viszont az egyetlen szemgyulladás lencsehomályosodással, mind a 19 mellhártya és a 31 tüdőgyulladásos. Úgyszintén meggyógyult az összes (25) lobos, és a 2 régi csúzos. A 45 szifilisz első stádiumában szenvedőből meggyógyult 44, (a fennmaradót még kezelik) a második stádiumban bekerült 12-ből 11 már meggyógyult. A 6 hastifuszos közül 2 gyógyult, 4 meghalt, a 8 himlősből csupán 1 van kórházban, 7 meggyógyult. Rossz a tébolyodottság statisztikája, a 6 beszállítottból 2 gyógyult, 4 meghalt. Természetesen figyelembe kell venni, hogy biztos fedi-e az egyes kórok megnevezése a mai tartalmat. Sokat az sem segítene, ha a latinul is megadott betegség-neveket ide leírtuk volna, ugyanis azok is eltérnek a maiaktól. A többi banális megbetegedés adatait elhagytuk, ugyanis legtöbbjük az akkori kezeléstől illetve magától is meggyógyulhatott. Mindenesetre a közölt adatok bőven elegendőek az elgondolkodásra. Sajnos, egzakt értékelésük ma lehetetlen, részint az egyes betegségek azonosítása, részint az akkor felállított diagnózisok mai érvényessége szempontjából. Felmerül azonban az adatokat nézve egy másik kérdés is: hogy lehet, hogy 9 év alatt a több ezer lakosú város egyetlen kórházában 864 beteg fordult meg, illetve az ide holtan behozottak és itt meghaltak együttes száma csupán 49. A magyarázat a kor előítéletében és szokásaiban keresendő, nem azonosíthatunk mai felfogás- és szokásunkkal. A középkorban a szerzetesrendek házaikban reguláik előírása szerint kötelesek voltak xenodochiumok (ispotályok) fenntartására, a beteg vándorok, egyedülálló szegények, illetve a beteg öreg rendtagok számára. Az ispotályok tehát az ápolda és az aggok menhelye funkciókat egyesítették. Ez a szokás fennmaradt a középkor vége után is, amikor a feloszló szerzetesrendek ispotályait - egyrészt - a városok vették át, mert ezen elesettek ápolása a városi magistrátus feladata lett. A keretet adta hozzá a volt kolostori ispotályból városi kórházzá alakult intézmény. A városi polgárság a továbbiakban sem vette igénybe a szegényeknek alapított ápoldát, betegségét a családban ápoltatta, már előrehaladás, ha ehhez orvos segítségét igényelte a patikában készült gyógyszerekkel együtt. Ennek következtében "él meg" Kőszegen a XIX. század folyamán egyre több orvos, illetve maradt működőképes a két patika. Azonban - egész a XIX. sz. végéig - élt az a nézet, hogy szégyen betegséggel kórházba menni. Hozzájárult ehhez az is, hogy a ma komoly sikereket felmutató sebészet akkor még alig avatkozott be lényegesen; a századforduló táján egy komplikáltabb vakbélműtétnek még nem volt 50 %-os túlélési esélye! Miután áttekintettük a fennmaradt hasonszenvi kórház eredményes tevékenységét, illetve a múlt század emberének a kórházhoz való viszonyát, térjünk vissza a homoeopathia indulása körülményeinek vizsgálatához. Abban egyet kell értenünk, hogy a korszerű orvoslás alaptudományainak gyors fejlődését, az ehhez szükséges