Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1991. (Szombathely, 1991)

2. szám - MŰHELY - Horváth Sándor: Falusiként hátára veszi a napot... Egy grádistyei horvát Vasban: Brigovich Lajos

az évek múlásával tanári diplomát is szerzett.) Talán ezért sem érezte szükségesnek, hogy a gyűjtött tárgyak életét külön-külön lejegyezze. Ezt ma már hiányosságnak érzi. De minden Horvátzsidány —és a közeli horvát falvak— néprajzával foglalkozó néprajzi leírás —és ilyen azért akad!— pótolja e hiányt. A gyűjteményben pedig olyan ritkaságok találhatók, mint a sütőharang, a régi, szabadrajzú hímzés. A régi fényképek —szintén a gyűjtemény részei— különösen a hajdani viseletet őrzik híven. Ha valaki kisebbségiként lesz értelmiségi és nemcsak vállalja saját népcsoportját, hanem tenni is akar érte, akkor duplán igaz, hogy sok mindennel foglalkoznia kell. Brigovich Lajos például több kofferrel és ládával gyűjtött már nemzetisége, a grádistyei horvátok kiadványaiból. Imakönyvek, tankönyvek, kalendáriumok és hasonló kötetek várnak arra, hogy —a terve szerint— elmélyedhessen bennük — ismerkedve anyanyelvének a múltjával. A gyermekjátékokat papírra is vetette. Az egykori peresznyei, ólmodi és horvátzsidányi népi gyermekjátékokat rendszeresen tanítja diákjainak. Nyugtalan embernek tartja magát. Mindig azt keresi, hol van olyan tennivaló, amivel más nem foglalkozik, de szükség lenne rá. Néhány éve például énekkart szervezett idősebbekből és fiatalabbakból Horvátzsidányban, hogy ünnepibb legyen a horvátok idetelepedésének 450. jubileuma. Aztán meg úgy érezte, a falu életét felpezsdítené egy zenekar. Bátyja, aki annak idején Ausztriában "ragadt", hozott neki tamburákat Jugoszláviából. Huszonkét gyereket kezdett 1985-ben tanítani, így alakult meg Horvátzsidány első tamburazenekara. A csoport azóta kinőtt a kezei alól és a helyi plébánossal dolgoznak együtt. Most újabb gyerekeket tanít mintegy másfél éve. A rendszeres próbák mellett nyaranta tíz napos "tambura-tábort" szervez az ifjú zenészeknek: a helyi művelődési házban e tíz nap alatt minden délelőtt pengetik a hangszereket. A jegyzetei között lapulnak még a sírfeliratokról összeírt nevek, a ragadványnevek, a határ-, illetve dűlőnevek, néhány helyi népszokás és a régi horvát kalendáriumokból kigyűjtött közmondások, népi bölcsességek. Szemmel láthatóan szívesen gondol vissza a régi időkre. —Boldogabban, egészségesebben éltek a gyermekkorában? — kérdezzük. —Békésebben. Jóval többet dolgoztak akkor az emberek — mondja —: egy falusi ember hajnalban hátára vette a napot és alkonyatkor tért haza. Szerényebbek, kisebb igényűek voltak. Manapság a civilizáció miatt túl sok mindenre van szükség. —Mitől változott ez főképpen? —A téeszek megalakulásával az emberek már nem érezték a magukénak a földet, csak azt a kis háztájit. A "közösben" már nem törődtek annyira a dolgokkal: mások gondolkodtak helyettük és kiosztották a munkát. Az ember így már csak azt nézi, hogy ledolgozza a nyolc óráját. — Talán mégsem egyforma az Ön által jól ismert három horvát falu. Melyiket mi jellemzi? — Mind a mieink: grádistyei horvátok! Emellett a peresznyeiek keményen dolgoznak, nagyon beosztok. Igazából nem úgy élni, ahogy élhetnének: még kevésbé élvezik az életet. Számukra a munka és az anyagiak jelentenek mindent. Zsidány 44