Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1991. (Szombathely, 1991)

2. szám - MŰHELY - Horváth Sándor: Falusiként hátára veszi a napot... Egy grádistyei horvát Vasban: Brigovich Lajos

hogy szolgálni ment Ausztriába. Aztán lerakták az aknákat, kihúzták a drótot és nem jöhetett haza. A második legkisebb Brigovich-gyerek, Lajos példaképe a legidősebb báty, a legnagyobb testvér volt, aki líceumot végzett majd építészmérnöknek tanult az egyetemen. Őt fiatalon elvitte a tüdőgyulladás. Még a kőszegi líceumba járt, amikor elvitte öccsét a peresznyei templomhoz, ahol ő akvarell-képet festett. S hogy a kis Lajos ne unatkozzon, noszogatta, próbálja meg, milyen az akvarell. —Nem is rossz— hangzott a dicséret és az öccs megkapta a festéket, dolgozhasson, festegessen, ha van kedve hozzá. Azóta a rajz, a festés Brigovich Lajos élete részévé vált. De akkor már mindenképpen tanár akart lenni Brigovich Lajos. A peresznyei tanító, Tucay József példája késztette erre az elhatározásra. S hogy ez valósággá vált, annak köszönhető —magyarázza az érintett — , hogy akkoriban a magyarországi délszlávok szövetségétől a továbbtanulókat, tanulni vágyókat keresték és elvitték a budapesti szerb-horvát gimnáziumba. Nyugat-Dunántúlon addig nem is tudták, hogy ilyen létezik. 1952-től tanult a pesti iskolában. Ez tulajdonképpen tanítóképző volt: az érettségi után még egy esztendőt tanultak. A pesti évek alatt sokszor és sokat beszéltek arról, hogy a tanítónak körül kell néznie a faluban, ahová tanítani megy. Megismertek sok mindent, mert a tanítónak majd sok dologhoz kell értenie. — A társaim többsége érezte —mondja Brigovich Lajos—, hogy kötelességünk, benső parancsunk a horvátok szolgálata. így nem volt nehéz a fiatal tanítónak beilleszkednie Ólmodon, első munkahelyén. Itt töltötte az első két évet. A tanítás mellett szervezte a kultúrcsoportot: többek között a fiatalokkal előadták a "Fogfájás" című népszínművet. 1958-ban ment először —négy évre— Horvátzsidányba tanítani. Egy másik négy esztendőt szülőfalujában dolgozott. Csak ott nem volt lakása: a kiszsidányi szolgálati lakásból járt haza. Zsidányban házhelyet vettek a feleségével és házat építettek. 1966 óta pedig a horvátzsidányi általános iskolában tanít. Itt akkor volt már rá ember, hát a kulturális élettel nem foglalkozott. Ellenben ettől kezdve többet rajzolt, festett, illetve a diákjainak nem csak a szépet, hanem a múltat is igyekezett bemutatni. Kezdetben csak a rajzórákra hozatott a gyerekekkel régi, már nem használt tárgyakat. Amint mondja, a szépet továbbadnia bizonyára sikerült, hiszen egykori diákjainál mintha nem díszelegne giccs a lakásban. Sőt, többen vesznek eredeti műalkotást. Aztán amikor a 60-as évek végén már egyre több osztrák járt Horvátzsidányban és a környékén, s vitték magukkal a régi világ tárgyi emlékeit, gyűjteni kezdte ő is a kamrába, padlásra szoruló tárgyakat. Ma már teli a padlása. Tavaly, 1990. őszén pedig udvarukon a hátsó kamrát kis múzeummá alakította át. Tulajdonképpen gyűjteményéből megvalósíthatnák régi álmát: egy tájházat Horvátzsidányban. Mert ezért vágott neki annak idején. Ezért járta be á Kőszeg környéki falvakat. —Megint jön a drótostót! — mondták azok, akik a tárgyakat gyűjtögető tanárt nem értették. Peresznyén és a környező falvakban 1938-ban, amikor Brigovich Lajos született, és utána az élet még elképzelhetetlen volt e tárgyak nélkül. Nagybátyáéknál, ahol gyerekkorát töltötte, kézzel csépeltek, kosarat fontak, seprűt kötöttek és így tovább. (A kosárfonásról —a horvátzsidányiról— szólt rajztanári diplomája — hisz 42