Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1991. (Szombathely, 1991)

2. szám - MŰHELY - Szabó László: A nemzetiségekről - honismeret ürügyén

képzetéhez pozitív módon járult hozzá, hogy az MSZMP KB-a és PB-a 1958-ban, 1968-ban, 1974-ben, 1978-ban és 1983-ban is foglalkozott a nemzetiségi politika elvi és aktuális kérdéseivel. Ezek nyomán számos állami intézkedés született. Csak mélyebb elemzés és nagyobb időbeli távolság fogja objektíven megítélni a kádári nemzetiségi gyakorlatot, de az bizonyos, hogy —bárminő meggondolásból is született az— a legutóbbi 10-15 éve sok pozitívumot mutat föl. Ebben az időszakban ugyanis megerősödött a nemzetiségi szövetségek szerepe, látványosan meggazdagodott a nemzetiségi oktatás intézményrendszere, a nemzetiségek kiépíthették kapcsolataikat anyanemzetükkel, az állam aktív, támogató politikát kezdett bevezetni a nemzetiségi falvakban, térségekben. Mindezekben számottevő szerepet játszott a Hazafias Népfront és annak nemzetiségi-, honismereti bizottságai. Ugyanakkor —kiváltképp a legutóbbi időkben— a kívülről gondoskodó, a kisebbségek fölött gyámkodó nemzetiségpolitika gyakorlata kezdett elterjedni. Ez —ámbár a magárahagyatottságnál, az asszimilációt váró közömbösségnél kevésbé etikátlan— mégsem lehetett, lehet meghatározó eljárás és irány, hiszen a nemzetiségieket csak mintegy passzív alanyként kezeli, akik adjanak hálát a sorsnak, hogy nemzetiségi mivoltukat valakik a számukra is tudatossá tették, s egyben ki is jelölték a deklarált nemzetiségi létnek megfelelő magatartási formákat. Ennek a gyakorlatnak volt (van?) a jellemzője pl., hogy a szülők megkérdezése nélkül nemzetiségi osztályba, iskolába írtak be gyerekeket, hogy a vegyes házasságból született tanulókat sokszor a tantestületekben (tanügyigazgatásban) dolgozó, agresszívabb magatartású nemzetiségi pedagógus akarata szerint minősítettek egyik vagy másik nemzetiségűnek. Ez a helyzet —a legutóbbi évekig— a szláv-német házasságok esetében annál is inkább kritikus volt, mert a hivatalos politika észrevehetően jobban tolerálta a szláv népesség kisebbségi jogait, mint a svábokét. A nemzetiség fogalma — ahogy azt az eddigiekben is érzékeltettük, még ma sem egyértelműen meghatározott. Ma is igaz Jászi Oszkár 1912-ből származó megállapítása, miszerint "a nemzetiségi kérdés helyes felfogását igen megnehezíti a fogalmaknak ama zavaros tömege, mely a köztudatban a nemzetiség fogalmához tapad". (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés.) Ennek is tudható be, hogy olyan jelentékeny kisebbségek megítélésében, mint pl. a cigányság tudatzavarok vannak. Hazánkban a cigányságot eleddig nem tartottuk nemzetiségnek, csak különleges etnikai csoportnak. Maguk a cigányság vezető képviselői is megosztottak ebben a kérdésben. Éppen eme tisztázatlan helyzet miatt folyóiratunk e számában sem találhatók a cigányfolklórról, a megye cigánysága helyzetéről, esélyeiről dolgozatok. Nem kétséges azonban, hogy a hazánkban élő legnagyobb nem magyar kisebbség (kb. 5-600 ezren vannak) sokkal nagyobb figyelmet és törődést érdemel, mint eddig. Ennek szellemében a honismereti mozgalmaknak is nyitni kellene irányukba; s csak reméljük, hogy ez megyeileg is a megoldás felé mozdul el. Milyen is a mai magyar nemzetiségek helyzete, milyenek a kilátásai? A kérdésre személyes és elsősorban tapasztalati adatokból megfogalmazott választ szeretnék adni. Úgy látom, hogy a rendszerváltással objektíve együttjáró nehézségek és ellentmondások a nemzetiségeket kétszeresen érintik. A minden, hazánkban élő embert sújtó új félelmek és gondok (pl: munkanélküliség, infláció, a bűnözés növekedése, a 16