Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1991. (Szombathely, 1991)

2. szám - MŰHELY - Szabó László: A nemzetiségekről - honismeret ürügyén

elől, vagy alkalmazkodtak s ennek következtében nagyrészt asszimilálódtak. (A mai Magyarországon élő nemzetiségek közül csak a nyugati szlávnak minősülő vendszlovén népesség élte túl a honfoglalással együttjáró felszívódást illetve asszimilációt.) Ennek következtében a 16. század elején a történelmi Magyarország területén csak mintegy 20 %-ban éltek nem magyar ajkúak. A török kiűzése után az elnéptelenedett haza földjére spontán módon és szervezetten délszláv, felvidéki szlovák és német népesség került. Ez az a történelmi időszak és helyzet, amely a későbbi soknemzetiségű Magyarország alapja lett. Amikor a királyi udvar és a földbirtokosok ide csalogatták, illetve ide telepítették a más ajkúakat, akkor —kényszerűségből is— nemzeti identitásukat teljes mértékben elismerték. Arra törekedtek, hogy megteremtsék számukra az anyanyelven történő vallásgyakorlást, s a nemzetiségi önkormányzás feltételeit. Ennek köszönhetően virágozhattak —többek közt— a Duna-menti és baranyai német, a nyugati határszélen lévő horvát és a békési szlovák települések. A magyar nemzetté válási folyamat ebben a tekintetben fékező tényező volt. Történelmi tragédiánk egyik faktora, hogy a nemzeti függetlenségünkért és polgári átalakulásunkért vívott küzdelmünkben (18.sz. vége — 19.sz. közepe) nem találtunk idejében rá a nemzetiségekkel való szövetségre. Amikor aztán 1849-ben a forradalmi parlament fölismerte a más etnikai kisebbségekkel való sorsközösség tényét, a lehetséges és szükséges együttműködés esélyeit; késő volt. A magyar vezetőkben bizalmukat vesztett nemzetiségiek bukásra ítélt szabadságmozgalmunkban tömegesen nem állhattak mellénk. A megkésett felismerés, no meg az önkényuralom alatt magyart és horvátot, szlovákot és románt egyaránt sújtó Habsburg-elnyomás katalizálta az 1868-as népoktatási és nemzetiségi törvényt, amely Európa leghaladóbb, legfelvilágosultabb törvénye volt ebben a tárgyban. Ez az —Eötvös nevével fémjelzett— törvény elismerte valamennyi nemzetiség identitás-igényét (számarányukra való tekintet nélkül), és előírta az anyanyelven történő oktatás biztosításának kötelezettségét. Csak sajnálni lehet, hogy a törvény igazi megvalósítását kezdetben a feltételek hiánya, később a megváltozott politikai légkör akadályozta, a századforduló táján ugyanis a nacionalizmus újabb hulláma söpört végig Európán, s nem kerülte el hazánkat sem. A századvégén és a 20. sz. elején hivatalos kormányprogram részévé vált a magyarosítás, tanítók aszerint kaptak előlépési lehetőséget, jutalmat, hogy mennyire tudták nemzetiségi tanítványaikkal elsajátíttatni a magyar nyelvet. Pedig 1910-ben —a trianoni döntés előtti utolsó népszámláláskor— Magyarország lakosságának 45.5 %-a volt nem magyar anyanyelvű. Az I. világháborút követő békék a győzők igazságtalan diktátumait szentesítették. A határok megváltoztatásához azonban találtak egyfajta ideológiát is; nevezetesen: Európa térképét úgy kell átrajzolni, hogy nemzetállamok jöjjenek létre, hogy az egyes országok lakossága homogén legyen. A valóság azonban az lett, hogy az így kialakított közép-kelet európai államok közül igaziból csak Magyarország közelítette meg a nemzetállam fogalmát, az összes többihez számottevő nemzetiségi (elsősorban magyar) területeket csatoltak; olyanokat is, ahol egybefüggően nem az államalkotó nemzet volt túlsúlyban. így válhatott a magyarság olyan nemzetté, 14