Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1990. (Szombathely, 1990)

ADATTÁR - Kuntár Lajos: A kéményseprőipar szombathelyi múltjából

XXVLCzikkely: Ha a legények a munkabér felcsigázása végett összebeszélnek, az általok megszabott béren alul nem dolgozni maguk közt elhatározzák, az ezen összebeszélést előidéző a helyhatóság által mint bujtogató lészen megfenyítendő, s mind a kihágás, mind a büntetés a vándorkönyvben megjegyzendő. XXXLCzikkely:... Mind addig, míg a legény főlegénykép valahol nem alkalmaztatik, nősülnie nem szabad: minthogy legény-bérével családot el nem láthat, s élelemgondok által tévútra vezetve, különféle visszaélések történhetnek, valamint ezt az addigi tapasztalás elegendőkép bizonyítja. Az idézett cikkelyek beszédesek! Aki felmerné emelni szavát a kevés kereset ellen, azt meg kell büntetni és egész életére megbélyegezni. A vándorbotot hiába venné kezébe, a könyvébe tett bejegyzés figyelmeztet minden mestert: elégedetlenkedő legénnyel áll szemben, nem ajánlatos őt alkalmazni. A céhlevél elismeri, hogy a legények keresete nem elegendő családalapításra, ebből a tényből azonban nem a díjak emelésének szükségességét vonja le, hanem durván beleszól az egyén életébe: -egyszerűen megtiltja a nősülését. Főlegény minden műhelyben csak egy lehetett, így a segédek többségének csak életük derekán - esetleg akkor sem - adódhatott módja családalapításra. A cikkelyben felhozott indok erőltetett. Világos, hogy a megszorító intézkedés a mesterek érdekét szolgálta. A munkakerületek többségében sok volt a falu. Ezek távolsága és közlekedési viszonyai arra késztették a mestereket, hogy legényeiket hetekre, nem ritkán egész hónapra, vidéken dolgoztassák. A kormos ruhájú legények legtöbb helyen csak az istállókban kaptak fekhelyet. Koszthoz is általában adakozás útján juthattak. Az otthontól való hosszú távollétet nős legényektől nem követelhették volna meg, a családalapítási tilalomnak ez volt az igazi indoka. A kéményseptők állandóaan tiltakoztak a hosszúra nyújtott külmunkák ellen, igyekeztek némi rövidítést elérni, ez azonban csak a céhek 1872-ben történt megszüntetése után következett be. Ettől kezdve a mesterek legfeljebb két hétre küldhették távoli munkára legényeiket. A céhes világ megszűnése minden iparágban, a kéményseprőiben is, enyhítette a dolgozók életét szabályozó merev intézkedéseket, egy vonatkozásban azonban semmi sem változott: tovább élt a feltétlen tekintélytisztelet. Mester, főlegény, segédek és inasok alkották egy-egy műhely "családját". Lakást, kosztot a mester adott alkalmazottainak. Az asztalához is leültette őket, ez azonban csak látszata volt a családiasságnak, hiszen gyakran nem ugyanazt az ételt kapták valamennyien. Ez komoly belső feszélyezettségét okozott a mester és dolgozói között, de a sérelmet nyíltan nem igen vetette fel valaki, mert az komoly következményekkel járt volna. A mester és mesterné iránti tekintély hallgatásra és engedelmességre késztette a dolgozókat. Az ellátás biztosítása lehetővé tette az alkalmazottak állandó és közvetlen ellenőrzését, irányítását. Az általában három évre szerződött inasok élete volt a legszánalmasabb. Résztvettek a háztartási munkákban, kiszolgálták a segédeket, s közben tűrniök kellett a gyakran elcsattanó pofonokat a ranglétrán felettük állóktól, vagyis az egész műhelytől. Ha próbáltak kiszabadulni a keserves életkörülményeikből s megszöktek, a hatóságok hamar vissza toloncolták mesterükhöz. Az inas-évek elmulta, az inaskodás vége - a szabadulás - a gyötrelmek végét jelentette, ki is alakultak a nagy eseménynek ünnepélyes szokásai minden műhelyben. 143