Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

2. szám - ESEMÉNYEK, HÍREK - Pete Györgyné: Krónika

mezte a barokk kultúrájú, gondolkodásában a felvilágosodás elemeit hordozó főpap egyházpolitikusi, művelődéspolitikai tevékenységét, a megye és a város arculatát alakító munkásságát. Vidos József (1805—1849), jellegzetes reformkori alakját Tilcsik György előadásából ismertük meg. Egy tipikusnak nevezhető politikai szerepkör képviselőjeként, a hiányzó polgárság szerepét átvállaló köznemesi réteg tagjaiként, előbb a megyei, majd az országos politikai színtéren a feudális kötöttségek lazításáért, a polgári nemzetállam megteremtéséért harcolt. A referátumból egy szikár, kötelességtudó hivatalnok képe bontakozott ki, akiből ugyan hiányoztak a politikában oly sokra tartott karizmatikus tulajdonságok, de elég bölcs, szuverén volt ahhoz, hogy az egész életét betöltő közéleti pályafutásában a feladatok tükrében szabja meg saját elveit, és értékelje a nagy politikai kultúrával korának legjelentősebb politikusait. Az első előadások országos jelentőségű életművei után a megye életéhez szorosabban kötődő, a századforduló prosperáló, polgárosodó világát reprezentáló sorsokat ismerhettünk meg. A tudomány- és tanügy területének két kiemelkedő személyiségéről szóló előadás közül az első Mayer Lászlónak Lipp Vilmosról (1835—1888), a Vasmegyei Régészeti Egylet alapítójáról, a korszak polihisztoráról szólt. A megye és a régió felvirágoztatásában újságíróként, régészként és szépíróként is dolgozó Lipp mellett a korszak oktatáspolitikusaként jelentős szerepet vállalt a művelődéspolitikai célkitűzések megfogalmazásában Péterfy Sándor (1841—1913), akinek munkásságát Baloghné Lasics Judit előadásából ismerhettük meg. A korszak gazdasági vállalkozóit Feiszt György előadásában Wälder Alajos (1856—1904), reprezentálta. A századforduló éveiben a város legvagyonosabb tagja volt a mai szombathelyi városképet kialakító építési vállalkozó. Munkásságát, a kapitalista vállalkozás felvirágoztatása mellett olyan polgári erények is jellemezték, mint a közérdek figyelembevétele, tiszteletben tartása. Az ülésszak két utolsó előadója korunkig tágította ki az elemzett életutak sorát. Elsőként Kondicsné Kovács Éva Pavetits Manó (1878—1959), körmendi polgári iskolai tanár életét, a város kulturális arculatát befolyásoló munkásságát ismertette. Az oktatástörténet mai álláspontja, amely a polgári iskolát, mint „oktatási zsákutcát" értékeli jól ismert. Az előadás legértékesebb része ezt a tévhitet próbálta megcáfolni, felsorolva azt a nagykiterjedésű, gazdag műveltségi anyagot, amelyet Pavetits, mint tanár adott át diákjainak. A helyi közélet szinte minden területén szerepet vállaló tanárt 16 év körmendi szolgálat után miniszteri döntés helyezte el a városból. Érdekes adalék lehetett volna a kor kultúrpolitikájához ennek a döntésnek a motivációja, amely azonban nem derült ki az előadásból. A záró referátumot Rácskay Jenő tartotta Safrankó Emánuelről (1890— 1965). A korszakot, amelyben Safrankó élt, ma felfokozott érdeklődés övezi. Rácskay Jenő előadása nem állt meg Safrankó Emánuel egyéni históriájának tényszerű ismertetésénél. A kommunista főispán, „a funkcionárius" jellemzésével olyan, az egyénre és társadalomra nézve egyaránt tragikus torzulásokat mutatott be, amelyeket a kialakuló rendszer évtizedekre beépített magába. Végezetül a recenzens megjegyzése. A megye életének történelmi alakjait bemutató előadásokban dominánsabb volt a történetiség megfogalmazása, s így olykor átbillent az arány a biográfiából a köztörténetírás felé. Egy-egy személyes életút ismertetés úgytűnik néhány előadónak csak ürügyet szolgáltatott művelődés, oktatás, vagy helytörténet írásához. 91