Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)

2. szám - ADATTAR - Kósa Csaba: Hegyen, háton, Hegyháton

Tavaszodik, nyikordul a (kertkapu. Bújj le! Az asztal alá térdelek, nagyanyám a sarokban. Kocoghatják az ablakot. Cigány Rozi Telekesről. Csönd. Elment már! Rozii kiugrik az ecetfa mögül, nagyanyám bűntudatosan ajtót nyit. „Tudtam én, hogy bújnak!" Nagyanyám egyenesen a zsírosbödönig engedi. Rekedt nyirettyűhang. Búcsú napján, Szent Istvánkor Békusz járja a falut. A félszemű prímás. Teiekesii ő is. Zsebét leihúzza a fémpénz, hajlong a másodhegedűst leinti: pihenőbe a vonót! Elrontja a műélvezetet. Mögöttük vigyorogva, házról házra Peti Jancsi. A bolond. Félnótás? Akikor honnan tudja, hogy a Pokolban, Gersekarát táján, bő köpönyegébe burkolózva alszik a Garabonciás. Alszik, de nyári éjszakákon felébred, bemegy a falvakba. Az itató vályúra ül, onnan köszön a gazdának. — Adj Isten, gazdám! Az meg visszaköszön neki. Ahogy illik. — Mi hordozza magát itt? — Kedves gazdám, legyen szíves, adjon nekem egy csupor aludttejet! A Garabonciás fenékig issza a csuport, bólint. Zúgás támad, meghajlik a diófa koronája, aztán csönd lesz. A vendég eltűnt. De utasítsa csak vissza valaki a Garabonciást! Elveri a jég a gabonáját, a szőlejét. Véres tejet ad la tehene. Megbüdösödik a víz a kútjában. Nyúzzuk-nyúzzuk-nyúzzuk. A Pokollikban vadgalamb kiált, fülelek, ki adja a választ. Hát, persze, a gerlioe. — Bukurrban, bukurrban, bukurrban . . . Külön birodalom, külön ország. Mert hol vannak olyan nevek, mint ebben az erdőben? Ludposz, banyaposz, tehéntotyola — gombák. Gelegenye, kódisszeder, himpér — fák, cserjék. Tikmonyfa, girgice, rakottya.. . Jöttek először a nevek, jönnek azóta is a szavak. Jönnek utánam a szülőföldről. Csuhitos, csepőtés, zsibibos. Csak a mesében hívhatják így a vizenyős rétet, a posványost, cserjével borított, rnegirtott erdőt. Pipitér sárga takaróját lebbenti a szél, húzza a békazenekar, a legyőzhetetlen augusztusi együttes. Porzó, fehér szél kering, csikordul a bakancs talpa alatt a hó. Jég pendül a Szulii-tókán. Jönnek az arcok is. Tamás barátom kék szeme csillan, sörtére nyírott haja tüskésen az ujjamba szúr. Nagy öcsi tejfehér képén lányos mosoly, nagyanyám ezüst kontyán szikrázik a fény. El-eljönnek aztán a hónapok. Küllők az év kerekén. Eljönnek néha, mert elfeledtünk ünnepelni is. Jönnek a hónapok, bár már gyermekkoromban is sántítva jártak. Válogattuk még a fűzfavesszőt, fontuk a korbácsot, magasra dobáltuk a pirostojást, s karácsony havában, nyakunkban a kicsiny fatemplommal hírét vittük a Kisded születéséneik. De a. mondóka már megbicsaklott, a betlehemes pásztor szavát feledve hasalt a küszöbön. Mégis: varázsvesszőmet megsuhintom. Széna és sült krumpli illata illan az orromba. Fejem fölött június csillagai, a dombtetőn, a falu fölött, a Hármasfánál szentiváni tűz lobog. Szárnyára emel a gyermekkor. '