Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)
1. szám - Kuntár Lajos: Felnőtté vált.. Negyedszázada szolgálja irodalmunkat az „Életünk"
a soproniakat, ha tán mégis lenne belőle valami", Palkó Istvánnak az első szerkesztőbizottsági ülésre hívó levele ... Az újraélés miatt zaklató ez a feladat. Azokban az időkiben a következő kérdések foglalkoztattak bennünket: van-e, élhet-e egyidőben és egymás mellett külön fővárosi és külön vidéki irodalom? Igaz-e, hogy a fővárosi irodalmi körök gyakran bántóan érzéketlenek a vidékről küldött írásokkal szemben? Való-e, hogy vidéken később érnek be és korábban égnek ki az irodalmi tehetségek? S ha igazán olyan nehéz vidékről betörni a magyar iroidalomíba, mennyi írható ebből a körülmények és mennyi a magunk számlájára? Váriható-e, egyáltalán kell-e várnunk a külső megoldásra, vagy fogjuk és vigyük magiunk? És ezért lehetett ünnep az „Életünk" első kötetének megjelenése — elismerés érte a négy megye kultúrpolitikusainalk is —, mert foghattuk, vihettük magunk, mert eljöhetett a bizonyítás ideje... Pedig akikor még egyéb, a magvetésnél semmivel sem kisebb feladatok is vártak az antológia-sorozatra: életben kellett maradnia, fel kellett nőnie folyóirattá. Ebben láttuk a távlatot. Én az „Életünk "-et olyan ősgyapnek is tekintettem, amelyet a magvetés előtt még talajjá kell alakítani, s a magot vetőmaggá nemesíteni. Ne zsákot tartsunk a máshol, másoknál IbeérMt szem begyűjtésére, alttól csak több részre osztódlik, de nem lesz nagyobb a termés. Ma úgy mondanánk, a tonta nem attól lesz több, hogy több szeletre vágják. Ha tehát volt érdeme az induló „Életünk"nek, tehetségkutató, -bátorító, -gondozó igyekezete volt az, s hogy nem várt külső megoldásra. Németh Lászlóra hallgatva: igyekeztünk vállalkozássá fejleszteni a körülményeket, küldetéssé növeszteni a vidéki írósorsot. Nem akaratlan, de önkénytelen volt a program. S hogy ez volt, hogy így volt, erre is csak utóbb, talán csak 25 év múltán eszmélünk, akik még eszmélhetünk. És attól olyan beteljesült — számomra — ez az egész „Életünk"-jubileumi-születésnap-köriüli csendesség, amitől inkább szomorú kellene, hogy legyen. Elemien természetes, hogy nem gondolunk a szántó-vetőre, amikor a kenyeret szeljük. Jól van-e így vagy sem, ez már az etikára tartozik. De akár így, akár úgy, maga a „kenyér" az elementáris bizonyítéka a termőtalajnak, magnak — tettnek. És nem lehet megnyugtatólbfo az egykori szerkesztőségi munkatárs számára annál a tudatnál, hogy kevéssé az irodalomból, inkább érte él. Ügy gondolom, ettől teljesül be, ettől érik sorssá a küldetés. Befejezésül: kívánom az „Életünk "-nek, csakúgy a szerkesztő gárdájának, érjenek ímeg még számos, eredményes negyedszázadot!" Pósfai János: „Harminc alatt az emiber még nehezen tudja elhatárolni magát azoktól, akik örökös izzásban meg akarják váltani a világot. De miért is akarná elhatárolni magát? Huszonnyolc éves voltam, tettvágytól égtem és a többiekkel együtt hittem, hogy valami nagy dologra vállalkozunk. A tanítóképző intézetünk egyik előadójában gyülekeztünk. A honiakon kívül néhány hírből ismert, egyszer-kétszer látott „idegen": tanárkiülsős férfiú, serkenő bajuszú ifjonc, s a költő, akit Veszprémből zötyögtetett a vonat, s egy markáns, pajeszos ifjú ember, öt ismertem már, jó ideje küldözgette verseit lapunknak és a Vasi Szemlének. Ilyeneket írt: „„Jézuska, kár, hogy mese voltál ..." " Később, amikor hosszú-hosszú vajúdás után megszületett az antológia, egy vaskos mappából ugyancsak verseket szedett elő. Az „ „Egy őz története" " elakasztotta bennünk a lelket. „ „Farát villantva iramlik az őz, de rádörren a kétcsövű halál..." E könnyed,, epikai indíttatás után: „A gépkocsi megállt. Ajtó csapódik. Szemüveges, ősz főkönyvelő rolhan versenyt az 9