Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

ADATTÁR - Brigovich Marietta: Horvátzsidány népi építészetéről és lakáskultúrájáról

változott: a ház reprezentatív helyisége, tisztaszoba lett. A ház bővülésével a kamra elvált a három, ténylegesen lakott helyiségtől és a szerepe a mai értelemben is használt kamrára, raktározási feladatokra korlátozódott. A hátrább helyeződött kamrával megnyúlt a lakóház, sőt további tagok — istállók, ólak — hozzákapcsolásával kialakult a hosszúház típusa. Érdekes jelenség: a tisztaszoba analógiájára a felszabadulás után megjelenő „tiszta konyha", melyet már nem használtak sütésre-főzésre. Erre a célra a lakrész mögötti, külön bejáratú kamrát alakították át. A hosszúház az élet praktikumát tükrözi: a portán és az épületen belül is elkülönültek egymástól az élet különböző területei. A lakrészszel egyvonalban az udvar található, melyet keresztben — a terület építészeti jellegzetességeként — fedett kocsiszín zár le. Mögötte helyezkedik el a hátsó gazdasági udvar, melynek folytatásában található a szérűskert. (Veteményeskert, gyümölcsös csak újabban vált általánossá.) A háztelket keresztbe a pajta zárja le. A ház homlokzata is megváltozott. A tisztaszoba fényét általában két, nagyobb méretű utcai ablak (növelte), olykor egy ablak a tornácra is nyílt. A három ablak már a rangot is jelképezte. A homlokfalat díszítő vakolathímeket az ablakokat keretező párkányok köré, valamint a háromszögű oromzatra helyezték. A paraszti lakóház másik, esztétikailag is megformált része az udvari tornác: ez a ház egész hosszában végighúzódik, többféle változata alakult ki. Egyértelműen a polgári hatást tükrözik a kisvárosias hatásra épülő L. alakú paraszti lakóházak, melyekben az utca felől két egymásbanyíló szoba található. Alaprajzi elrendezésük egyébként egyezik a hosszúházas, vagy soros épületekével. A paraszti ház- és lakáskultúra megkülönböztetett, harmadik korszaka részint a Horthy-korszakot, részint a felszabadulás utáni évtizedeket öleli fel, a polgári világ végét és a szocialista társadalom alapozódásának korszakát. Az elhatárolás alapvető kritériuma azoknak az új, modern házépítészeti és lakásműveltségi elemeknek és komplexumoknak a beáramlása, amelyek már úgyszólván minden vonatkozásukban elszakadtak a népitől, az etnikaitól, amelyek itt-ott ugyan még kombinálódnak tradicionális elemekkel, de velük már egységet aligha alkotnak. (2.) Az új építészet, az új lakáselemek a mai falukép mintegy egynegyedén, egyharmadán uralkodnak és megjósolhatóan növekszenek és válnak a falu új arculatának kifejezőjévé. 1. A tömésfalú ház (nabita hiza) építése az 1920-as évek elejéig élt a gyakorlatban. Az építőanyagot ekkor már csak az anyagi helyzet határozza meg. Előfordult, hogy a tömésfalat vályogtéglával együtt alkalmazták. A fal a födémgerendák magasságáig tömés volt, a fagerendák közét azonban vályogtéglával töltötték ki. A tömésfal készítése megegyezik a Dunántúlon általánosan elterjedt készítési móddal: az építés a 60—70 cm mély alap kiásásával kezdődött, melybe először venyigét, majd agyagot szórtak, ezt súlyokkal (nabijac) ledöngölték. Az eljárást többször ismételték. Ezután a tervezett falak köré elkészítették a zsaluzatot, a kalodát. A kaloda (klada) deszkapallókból állt. ezeket keresztirányban átfűzött vasrudak rögzítették. Ezt kb. 80 cm magasságig megtömték nedves, agyagos földdel. Ennek száradása után folytatták tovább a munkát. A tömésfalak vastagsága 40—60 cm. Az agyagos földet (suljki) tö~ rekkel keverték, s így döngölték be. A megszáradt tömésfalat sarabolóval egyengették, faragták le. (3.) A tetőszerkezetet ács, vagy ügyes parasztember készítette. A múlt század 50-és éveitől már a fagerendák közötti deszkázatos födémet, az ún. pórfödémet készítették. Mestergerendát lakóépületekben a múlt század végéig alkalmaztak. (Ezen feltüntették az építés évét és az építtető nevét.) Ezután már általában 72